Nemzeti vágta

Ezúton tudatom az olvasókkal (a nyájas törölve, mert letolást kaptam érte), hogy sokak örömére és kevesek bánatára augusztusban, szándékaim szerint, alkotói szabadságra vonulok, ami azt jelenti, hogy  – hacsak valami egetverő nem történik – szeptemberig nem lesz új bejegyzés e blogon. Nem vitatkozok a vitatkozókkal sem. Nem szólok magamhoz. Olvasni azért olvasom a kommenteket, mert ha nem tenném, udvariatlan lennék. Most viszont, még mielőtt kitör rajtam az olimpiai láz, feltétlenül be akarom váltani könnyelmű ígéretemet, és trianonozni fogok egy kissé, akkor is, ha még több ellenséget szerzek magamnak, noha nem ez a fő célom.

Az apropót – ha emlékeztek – az szolgáltatja, hogy a tragikus események legutóbbi évfordulóján párhuzam került megvonásra Tibet és csonka Magyarország sorsa között, következésképpen az imperialista rabló hatalmak és Kína között is. Minden párhuzam analógián – hasonlóságon – alapul, és ha lényegi, akkor közelebb visz a dolgok megértéséhez. Ha csak felületes és öncélú, akkor a párhuzamos érvelés csak a végtelenben találkozik az igazsággal.

Bár most nincs semmilyen évforduló, azt hiszem azzal mindenki egyetért, hogy Trianon mindig aktuális, például itt és most is. Gondolkodni kell róla, és aztán beszélni, és aztán cselekedni. Ebben a sorrendben. A gondolkodásba és a gondolkodtatásba én is szívesen beszállok.

Először is szeretnék idézni az általam is ádázul elítélt szerződésből néhány kevésbé ismert passzust, saját – nyers, hevenyészett – fordításban:

IV. szakasz.

Kína

97. cikkely

Magyarország a maga részéről Kína javára lemond minden előnyről és kiváltságról, ami az 1901. szeptember 7.-i pekingi jegyzőkönyv szerint megilletné, beleértve annak összes függelékét, megjegyzését és csatolmányát. Ugyancsak lemond minden olyan igényről, ami 1917 augusztus 14-ig ennek alapján járt volna a számára.

98. cikkely

Ami a magas szerződő feleket illeti, rájuk továbbra is érvényes:

- az 1902 augusztus 29-i kínai vámtarifa-kiszabat;

- az 1905 szeptember 27-i, Whang Poo-ról szóló megállapodás (a nem közismert tulajdonneveket az eredeti angol átírásban hagyom meg), és a kiegészítő, 1912 április 4-i egyezség.

Kína azonban nem köteles Magyarországnak megadni azokat az előnyöket és kiváltságokat, amelyek az egykori Osztrák-Magyar Monarchiát illették meg a fenti szerződések alapján.

99. cikkely

Magyarország a maga részéről Kína javára lemond mindazokról az épületekről, mólókról, úszóhidakról, laktanyákról, erődökről, fegyverekről, lőszerekről és hadianyagokról, hajókról, távirdákról, és egyebekről, amik a korábbi Osztrák-Magyar Monarchia tulajdonát képezték, és amelyek a Monarchia tiencsini koncessziós területén vagy Kínában bárhol másutt találhatók.

Mindazonáltal, a diplomáciai és konzuli rezidenciák és hivatalok, az abban lévő bútorok és egyéb ingóságok nem érintettek a fenti bekezdés előírásai által. Továbbá: a kínai kormány nem jogosult a volt Osztrák-Magyar Monarchia azon köz-és magántulajdonát a maga javára értékesíteni, amely Peking úgynevezett Legációs Negyedében található, azon hatalmak diplomáciai képviseleteinek hozzájárulása nélkül, amelyek az 1901 szeptember 7-i Végleges Jegyzőkönyvnek a jelen szerződés életbe lépése után is részesei maradnak.

100. cikkely

Magyarország belegyezik, hogy a tiencsini koncessziója alapján élvezett bérleti jogai megszűnnek.

Kína, amely a fentemlített területen minden szuverén jogát helyreállítja, kinyilvánítja szándékát, hogy (a várost) megnyitja a nemzetközi kereskedelem és a külföldi lakosok számára. Ugyancsak kinyilvánítja, hogy a fenti bekezdés nem érinti a győztes és velük szövetséges hatalmak által élvezett bérleti jogokat.

101. cikkely

Magyarország lemond minden kártérítési igényéről, amit a Kínai Kormánnyal vagy bármely (győztes és) szövetséges hatalommal szemben támasztott a magyar nemzetiségű polgárok kínai internálása és repatriálása miatt. Ugyancsak lemond minden olyan követelésről, amit a Monarchia hajóinak lefoglalása, illetve más magyar tulajdonok, jogok és érdekek 1917 augusztus 14.-ét követő kiárusítása, elkobzása vagy zár alá vétele miatt támasztott. Ez az előírás azonban nem érinti a felek azon jogait, amelyek a jelen szerződés gazdasági mellékletének hatálya alá esnek.

Mi következik ebből? Az idézett cikkelyekből is kitűnik, hogy a trianoni békeszerződés a mohó imperialista hatalmak önző és kíméletlen osztozkodása jegyében a veszteseket szinte kisemmizte minden jogosan és jogtalanul szerzett tulajdonukból, miközben a győztesek saját gyarmataikat és egyéb kiváltságaikat megőrizték, sőt gyarapították. A „büntetésből” elkobzott javakat nem jogos tulajdonosuknak adták vissza, hanem saját maguk között újra felosztották, és mindezt igazságszolgáltatásnak állították be.

Menjünk tovább. Trianont „kis Versailles”-nek is nevezik. Volt egy nagy versaillesi békeszerződés is az első világháború lezárásaként. Ebből is idézek egy-két passzust.

 II. szakasz

Kína

128. cikkely

Németország Kína javára lemond minden előnyről és kiváltságról, ami az 1901 szeptember 7-i pekingi jegyzőkönyv alapján megillettné, beleértve annak összes függelékét, megjegyzését és csatolmányát. Ugyancsak lemond minden olyan egyéb igényről, ami 1917 március 14-ig ennek alapján járt volna a számára...

stb., stb.

Most jön egy érdekes rész.

VIII. szakasz

Shantung

156. cikkely

Németország lemond, Japán javára, minden jogáról, címéről és előnyéről, különösen a Kiaochow-i terület vonatkozásában, beleértve a vasútakat, bányákat és tengeralatti kábeleket, amiket az 1898 március 6-i, Kínával kötött egyezmény alapján élvezett, továbbá a Shantung-tartománnyal kapcsolatos összes rendezési igényéről. A Tsingtao (Csingtao)-Tsinanfu vasútvonal, beleértve annak leágazásait és összes hozzátartozó javait, az állomásokat, üzleteket, helyhez kötött és gördülő készleteket, bányákat, üzemeket, nyersanyagokat, bányászati berendezéseket stb.-t Japán veszi át, és azok japán tulajdonban maradnak ezután is, a hozzájuk tartozó jogokkal és kiváltságokkal együtt. A német állam tengeralatti kábelei Tsingtao és Sanghaj, valamint Tsingtao és Chefoo (Csifu) között, a hozzátartozó jogokkal, kiváltságokkal és javakkal együtt, hasonlóképpen japán tulajdonba mennek át minden térítés és ellenszolgáltatás nélkül.

157.cikkely

A Kiaochow-i terület minden német ingó és ingatlan vagyona, beleértve a felújítási munkálatok miatti értéknövekedésre hivatkozó összes jogot és követelést, japán tulajdonba megy át, minden térítés és ellenszolgáltatás nélkül.

158. cikkely

Németország e szerződés hatályba lépésétől számított három hónapon belül átadja Japánnak az összes archívumot, nyilvántartást, tervet és dokumentációt, ami Kiaochow terület civil, katonai, pénzügyi, igazságügyi és egyéb kormányzásához szükséges. Ugyanazen időhatáron belül Németország minden részletes információt megad Japánnak a fent említett szerződésekben kikötött jogairól, címeiről és kiváltságairól.

Mi következik ebből? Hogy Németország is vesztes volt és pórul járt, és az imperialisták az őtőle elkobzott javakat sem jótékonykodásra használták fel. Ezt eddig is tudtuk. Van itt azonban más is, amit talán kevesebben tudnak. Az, hogy Kínának is megvolt a maga Trianonja (a németek is Trianonban vették át a szerződés véglegesített példányait). A „ceremóniára” eredetileg Kína képviselőjét meg se hívták, aztán a párizsi nagykövetségük követelésére mégis. A győztes hatalmak – noha elvben Kína is a szövetségesük volt, ellentétben Magyarországgal – elvették tőle a Santung-félszigetet, és Japánnak adták. A párizsi kínai nagykövet ezt akkor így kommentálta: Konfuciusz, a kínai kultúra legnagyobb történelmi alakja Santung-ban, Csifu városában született. Olyan ez, mintha a keresztényektől elvennék Jeruzsálemet.

Amikor a kínai tömegek megtudták, hogy Versailles-ben milyen alku született, elemi erővel tört ki a felháborodás. Ez volt az ún. Május 4. Mozgalom. 1919-ben először Pekingben a diákok az utcára vonultak, nagygyűlést tartottak a Tienanmen téren, tüntettek, felforgatták a kormánynegyedet, és jól megverték a japánokkal lepaktáló minisztereket. A kormány rendőri erőszakkal és letartóztatásokkal válaszolt, de a megmozdulások a vidéki nagyvárosokra is átterjedtek. A bebörtönzött diákokat szabadon engedték, de a megalkuvó politikán nem változtattak: utasították a Párizsban tárgyaló küldöttséget, hogy írja alá a szerződést. És lássatok csodát: a kínai delegáció szembeszegült a saját kormányának hazaáruló utasításával, és megtagadta az okmány aláírását. A történészek többsége ezt úgy fogalmazza meg, hogy – a népharagtól félve – nem merték megtenni. De úgy is lehetne fogalmazni, hogy a saját kormányukkal szemben meg merték tenni, hogy nem írják alá. Mindegy, a lényeg az, hogy Kína – egyedüliként a „győztes” nagyhatalmak közül – nem vett részt az osztozkodásban, sőt annak kárvallottja volt, ugyanúgy, mint Magyarország. Trianon ügyében nincs mit a kínaiak szemére vetnünk. Sorstársak vagyunk.

Az aláírás megtagadásával Kína elutasította a trianoni szerződések nemzetközi jogi érvényességének elismerését, ellentétben hazánkkal, akinek képviselői – utólag sok mindennel, elsősorban a „kényszerhelyzettel” indokolva – aláírták az egyezményt, és ezzel jogilag elismerték annak kötelező érvényét. Többek között ezért fogadta el a nemzetközi közösség Kína Japán-ellenes felszabadító harcát utólag jogosnak, a magyar revizionizmust pedig jogtalannak.

Ma Kína az egyedüli nagyhatalom, egyben ENSZ BT-tag, akitől megértést és a jövőben esetleg erkölcsi támogatást várhattunk volna a trianoni szerződés morális és jogi elítélésében. Ha valaki, akkor a kínaiak tudják, mert a saját bőrükön megtapasztalták, hogy mi az, amikor a rablók más kárára osztozkodnak a zsákmányon. De mást is tudnak, pontosabban tudni vélnek. Azt, hogy a magyarok – a röplapokból ítélve – csak a maguk Trianonját fájlalják, Kínának pedig egy újat szánnak. Akkor Santung, most Tibet.

Azt csiripelik a verebek, hogy egy erős érdekcsoport amellett lobbizik, hogy a 2010-es sanghaji világkiállításon a magyar pavilon fő attrakciója egy nagy turulmadár legyen. Ez jó ötlet. A csehek, szlovákok, románok majd bemutatják a gazdasági és műszaki, tudományos kutatás-fejlesztési eredményeiket és a kapcsolódási pontokat, ahol a kínaiak tőkét fektethetnek be, együttműködhetnek velük. Mi pedig egy nagyon szép nemzeti, politikai szimbólumot. A kínaiak érteni fognak a szóból. Ismerik a turulmadarat a röplapokról, és tisztában vannak a nekik szóló jelentésével. A világkiállításon sokmillió látogató lesz, a 95%-uk kínai. Nem a magyar pavilonban fognak tolongani, hogy végre láthassanak egy turulmadarat.

Emlékeztek a nemzeti vágtára? A jótékonysági futamban a színész kívülről előzte a fodrászt a kanyarban, aki belülről próbált az élre furakodni. A lova megijedt a palánktól, és felbukott, majdnem tragédiát okozva. A fodrász legyilkosozta a színészt, az pedig örökre megsértődött.

Utána jött a döntő. A lányzsoké lehagyta a fiúzsokét. Kívülről előzött, az meg majdnem felkenődött a palánkra. Mérges is volt, és lehordta mindennek a leányzót, vitatva győzelme megérdemeltségét.

Veszíteni tudni kell. Aki nem tud ma veszíteni, az nem fog tudni holnap győzni. Bizony mondom néktek: a háború még a lóversenynél is keményebb és igazságtalanabb.