Nem dicsérni jöttem

Sok-sok évvel ezelőtt a Marcibányi Téri Művelődési Házban japán harcbemutatót rendeztek, amire – nézőként – én is elmentem. Valami „sindzsucu”-nak („a szív művészete”) vagy minek hívott iskola járta kontinensünket, hogy tudásából ízelítőt adjon az erre fogékony európaiaknak. A vezetőjük egy japán létére meglepően magas, szikár, kemény, fiatal, hosszúhajú mester volt, aki keveset beszélt, de annál többet ütött. Én már addig is sok hongkongi és japán akciófilmet láttam, de ez valahogy nem tűnt olyan megrendezettnek. A négy-öt támadó mintha tényleg le akarta volna gyűrni, és mintha tényleg szégyellték volna magukat, hogy nem sikerült. És mintha a mester tényleg fájdalmasakat ütött volna, de mégis úgy, hogy sérülést ne okozzon, csak neveljen. Úgy látszott, mintha a bemutatón is az ellenfeleket akarná tanítani, nem a nézőket elkápráztatni.

            A fő attrakció a végére maradt. Tízensok olyan betoncserepet raktak egymásra, amikből a vállakozó nézők egyet sem bírtak eltörni. A bemondó elmesélte, hogy ez világcsúcs lesz. Rajta kívül még soha senki. Áhítatos csend támadt. Bejött a mester a színpadra, és koncentrált. Vett egy mély lélegzetet. A légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. A mester felnézett, és halkan a közönséghez szólt:

            - Tetszett, amit eddig láttatok? Elég meggyőző volt?

            - Igen! – zúgta a nagyérdemű.

            - Elhiszitek, hogy egy csapással el bírom törni ezt a sok betoncserepet?

            - Igen!

            - Én harcművész vagyok, nem vásári mutatványos. Nagy dicsőség lenne, ha most világcsúcsot döntenék, de miért tenném? Én magamat akarom legyőzni, nem mást. Most megzabolázom a vágyaimat, és kontrollálom az erőmet. Nem török cserepet, nem produkálom magam. Fejlesztem az önkontrollomat. Ha akarjátok, kövessétek a példámat. Köszönöm, hogy meghallgattatok.

            Meghajolt, és kiment. Síri csönd kísérte, ahogy mindenki gondolataiba merült.

            Visszatérve a mába, nem dicsekvésképpen mondom, de csaknem egy teljes hónapig megálltam, hogy ne szóljak magamhoz, ne tegyek új bejegyzést és – egy kivétellel – ne válaszoljak a hozzám intézett kérdésekre és megjegyzésekre. Ahogy látom, egész jól megvoltatok nélkülem is. De most visszatérek. Mindenkinek köszönöm a részvételt, annak is, aki dicsért, annak is, aki szidott. Előbbieknek azért, mert arra inspirálnak, hogy folytassam, amit elkezdtem. Utóbbiaknak azért, mert jó ötleteket adtak a későbbi szösszenetek témáinak kiválasztásához. Mindenkitől elnézést kérek, akinek nem válaszolok közvetlenül. Olvassátok a naplóbejegyzéseket, és előbb-utóbb minden érdemi észrevétel sorra kerül. Előbb azonban megpróbálom beváltani régóta esedékes ígéretemet, és megtartom a kommunikáció- és média-szakosoknak a kötelezően választható kiselőadás második részét. Remélem, fájni fog és nevelő hatású lesz, de nem sértő.

            A szó: univerzális szerszám, sőt fegyver. Orvosság és méreg. Ablak és torztükör. Lehet vele igazat mondani, sőt valót. Gyógyír a bánatra, vigasz az elesetteknek. A testet öltött hitvallás, tanúságtétel, ige. Cselekvésre mozgósító felhívás. Harci buzdítás. A veszélyben bátorítás. Baráti segítség. Jótanács. Szimbólum. Lelkesítő jelzés. Terv. Teremtő erő.

            Azt mondom: „Jó napot kívánok!”. És láss csodát: azzal, hogy kimondtam, már meg is tettem. Azt mondom: „Vigyázz, ha jön a vonat!”. És láss csodát: megmentettem valakinek az életét. Azt mondom: „Kétszer kettő négy”. És láss csodát: valaki megvilágosodott.

            De szavakkal nemcsak építeni, hanem rombolni is lehet. Lehet hazudni. Lehet áskálódni, rágalmazni. Lehet uszítani. Lehet pánikot kelteni. Lehet az alkotmányos rend erőszakos megdöntésére felhívni. Lehet indulatokat kelteni. Lehet megalázni. Lehet az őrületbe kergetni. Aki nagyon ügyes, egy néhány szavas, jól megszerkesztett szónoklattal akár egy kisebb háborút is kirobbanthat. Történelmet csinálhat.

            „Temetni jöttem Cézárt, nem dicsérni.”

            A szó kétélű fegyver. Megvághatjuk magunkat vele. Hazudhatunk, de ezzel eljátszhatjuk a belénk vetett bizalmat. Megalázhatunk másokat, miközben lejáratjuk magunkat. Dicsekedhetünk erőnkkel, de ezzel elárulhatjuk gyengeségünket. Fitogtathatjuk tudásunkat, közszemlére téve butaságunkat. Lehetünk tiszteletlenek, és ezzel elveszíthetjük mások megbecsülését. Kiprovokálhatunk egy háborút, de nincs garancia arra, hogy a győztesek között leszünk.

            A sajtó tájékoztat, orientál, befolyásol. Valósággal önálló hatalmi ág. Közszolgálati funkciók betöltője. Máskor önállótlan hatalmi ág, a politikai játszmák engedelmes eszköze, egyéni és csoportérdekek kiszolgálója. A korlátlan szajtószabadság más alkotmányos szabadságjogok korlátozója is lehet. Sértheti a magán-, az üzleti és az államtitkot. A rejtett kamerával filmezés: engedélyhez kötött titkosszolgálati eszköz. Kivételes esetben alkalmazható, de rutinszerűen, naponta, aktívan a fókuszban: erkölcstelen, megalázó. A források eltitkolása védelmük érdekében megengedett, vádaskodás leplezéseként: felelőtlen rágalmazás. A szenzációhajhászás, az ízléstelenség, az alantas ösztönök felkorbácsolása mint üzleti fogás: tisztességtelen haszonszerzés, kerítés, pedofília. Az erőszak kultuszának terjesztése: merénylet a jövő generációk ellen (ma a tévében és a moziban, a számítógépen, a játék-konzolnál és a DVD-lejátszón naponta százával lehetünk – a „főhőssel” azonosulva – részesei olyan valóságos vagy annak látszó jeleneteknek, követhetünk el olyan tetteket, amelyek közül ha csak egy is megesik egy normális humanista társadalom valamelyik jóérzésű civil polgárával, egy életre szóló traumát okoz). A törvény tiltja a rémhírterjesztést,  a pánikkeltést, az uszítást, a kerítést, az államtitoksértést, a megalázást. Nincs sajtószabadság önmérséklet nélkül, és nem lenne cenzúra fenyegetettség-érzés és kiszolgáltatottság nélkül.

            Azt kérditek, mit szeretnék jobban: az átadott hidakról, utakról, épületekről, metróvonalakról, az életszínvonal 0,2%-os növekedéséről szóló egyoldalú híradásokat, vagy a problémákat, ellentmondásokat feltáró, könyörtelenül őszinte bírálatokat? Rossz a kérdés. Vagy mindkettőt, vagy egyiket sem. Egyébként ha olvasnátok a Renmin Ribaot vagy a China Dailyt, sokkal több tárgyilagos, problémákról is szóló tudósítást találnátok benne, mint ahány tárgyilagos, eredményeket is bemutató hírt a magyar elektronikus és nyomtatott sajtóban. Miért nem inkább azt kérdezitek, mit nem szeretek? Nem szeretem az egyoldalú, manipulatív híradásokat. Akkor inkább én is átesek a ló túloldalára – az egyensúly kedvéért.

            Azt mondja egy jegyzetíró, aki saját bevallása szerint nemrégiben két hónapot töltött Kínában, és nagyon jól érezte magát, hogy ezalatt sok mindent látott és tapasztalt, sőt – noha nem tud kínaiul – kiismerte az ország és népe minden visszataszító vonását is, beleértve többek között, hogy százmilliók vannak a kínai társadalmi-gazdasági átalakulás vesztesei között. Mondok én neked valamit, Márton, aki egyébként értelmesebbnek tűnsz az átlagnál. Ne hullajts krokodilkönnyeket a sokszázmillió kínai sorsa felett Tibet elszakajtása érdekében, és ne imádd bálványként a dalai láma hologramját. Számold össze inkább a magyarországi rendszerváltás veszteseit, és szorozd meg létszámarányosan százharminccal. Mindjárt nekünk is lesz sokszázmillió szánalomra méltó vesztesünk. Számold be az európai szegények közé az albánokat, a cigányokat, az azerieket, az örményeket, a csecseneket és az oszétokat, a kárpátaljai magyarokat, az erdélyieket, az ukránokat, a bolgárokat meg a többieket. Ők is európaiak, valakik értük is felelősek. Szorozd be őket is kettő-hárommal, és mindjárt az öreg kontinensen is lesz annyi szegény, mint Kínában, pedig összesen feleannyian se vagyunk mindahányan, mint ők. Olvass bele az európai távközlési, energetikai, útépítési, ingatlanfejlesztési szerződések, üzlethelyiség-bérletek, banki hitelfeltételek, internet-szolgáltatói hűségnyilatkozatok, pártpolitikai alkuk kisbetűs mellékleteibe, és mindjárt nálunk is lesz akkora korrupció, mint Kínában. És gyönyörködj el a délceg olasz katonák látványában, amint a nagyvárosokban rendet tartanak a cigányok és a bűnözők között, akárcsak osztrák bajtársaink a magyar határ mentén. Aztán rendőrállamozz.

            Így esem én is a túlzás bűnébe.      

Megnéztem egy BBC-tudósítást arról, hogy Hu Jintao államfő az olimpia előtt fogadta a nemzetközi sajtó képviselőit, és elmondta nekik, hogy sajtószabadság így-úgy, meg olimpia és politika az kettő, meg társadalmi reformok bizisten, meg bla-bla. A tudósító csak egy mondatot emelt ki az egészből, azt, hogy a médiaszabadság így meg úgy. Azzal vezették be az egészet, hogy „Kedves nézőink, jól figyeljenek, mert olyat láthatnak, mint még soha: a kínai államfő demokratikus társadalmi reformokat ígér”. Hazug vagy, BBC. Nemcsak, hogy ígérgetik ezt már évek óta (például Hu a legutóbbi pártkongresszuson, a reformprogram sarkalatos részeként), hanem csinálják is. Aztán azt mondja a kommentátor: „Szép szavak, de már késő. Kína lejáratta magát, és senki sem hisz neki. Megkeserítették az olimpia örömét”. Ez mind oké, de mi lenne, ha engem is hagynátok gondolkodni? Nem vagyok már gyerek. Nem kell mindent a számba rágni. Szeretem a spenótot, de ha tömik belém, kiköpöm.

Miért lenne késő nekilátni a demokratikus társadalmi reformokhoz, a nagyobb médiaszabadsághoz? Megmondom én, mihez van késő. Az olimpia örömének megkeserítéséhez. Kína lejáratásához. A gazdasági-társadalmi reformok megtorpedózásához. Kína meggyengítéséhez és feldarabolásához. Elkéstünk.

Az RSF fel van háborodva, hogy nem lehet a Falunkung honlapjához és a BBC egyes internetes oldalaihoz  hozzáférni a kínai olimpia alatt (egy megítélés alá kerülni a Falunkunggal: ez az igazi szégyen a BBC-nek). Ja, tényleg: akkreditáltatja magát a sportújságíró az olimpiára, aztán tudósítás helyett Kína-ellenes manifesztumokat tölt le a vallási fanatikusok honlapjáról, onnan pedig feltölti a kínai állami szerverekre, és csodálkozik, hogy ezt nem támogatják az illetékesek. Sőt állítólag tűzfalakkal megakadályozzák, sőt még kémprogramokat is bevetnek az ellenőrzés érdekében. Érdekességképpen: a Microsoft, a Yahoo és más nagy ámítástechnikai cégek külön a kínaiak számára jó pénzért kifejlesztett kémprogramjait. Erről jut eszembe: hallottátok, hogy Bill Gates kivonja a pénzét a Microsoftból, és az autóiparba fekteti? Szennyezik a természeti és a társadalmi környezetet a kínaiak.

Mit fecsegek itt össze. Ahelyett, hogy örülnék, hogy a magyarok nyilait levették az amerikai szerverekről is, nemcsak az otthoniakról. És az amerikai repülőtereken a vámosok mindenkinek a számítógépes fájljaiba beleolvashatnak. Ugye, hogy nálunk, Nyugaton is van cenzúra? Szerencsére.

Áruló lennék, ahogy egyesek szememre vetik, hogy innen, a kényelmes kerevetről prédikálok ahelyett, hogy onnan, a szöges deszkáról tenném ugyanezt ellenkező előjellel? Most akkor szabad gondolkodni, vagy nem? Szabad a kínaiak mellett szót emelni, vagy nem? Még a szerb tömeggyilkosnak is kijár a védelem. Nehogy már én védjem meg Kínát. Vannak ehhez elegen. Én magunkat védem a kétélű kard szakszerűtlen, önveszélyes forgatásától. Ne hadonássz, öcsém, azzal az éles késsel, mert még kárt teszel magadban.

A legutóbbi népszavazásokon megtudhattuk: aki erre szavaz vagy arra, az hazaáruló. Le kell köpni az autóját a parlament előtt, ez a demokratikus minimum. Pekingben és Sanghajban már büntetés jár a köpködésért. Nem is nagyon veszi senki komolyan. De leköpni valakit, vagy csak az autóját... Kínában legalább egy nagy pofont biztos kapnál érte. Hazaárulónak nevezni azt, aki nem arra szavaz, amire mi... Tanítsunk már a kínaiaknak egy kis szabad választási metodikát. Hadd szavazhassanak ők is szabadon arról, hogy hazaárulók legyenek, vagy sem. Na így lehet elvenni az emberek kedvét a demokráciától. Ti még jártok szavazni? Én nem Kína miatt aggódom.

Nem dicsérni jöttem Kínát, de nem is temetni. Nem vagyok én közvéleményformáló médiaguru, mint ahogy lélekmérnök politikai manipulátor sem.

Temetni jöttem a korlátlan sajtószabadságot, nem dicsérni.

Temetni jöttem más kultúrák „leszarását”, nem dicsérni.

Temetni jöttem az önkritika nélküli kritikát, nem dicsérni.

            Temetni jöttem az elrettentő példa követendő példaként való fitogtatását, nem dicsérni.

            Temetni jöttem a „kiválasztott nép” teóriáját, akárki akármit ért alatta (legfőképp saját magát), nem dicsérni.

            Temetni jöttem a „szellemi vezetők” hologramjának bálványként imádását, nem dicsérni.

            Temetni jöttem a funkcionális analfabéták imamalom-forgatását, nem dicsérni.

            Temetni jöttem a vita nélküli egyetértést, nem dicsérni.

            Mi vagyok én, temetkezési vállalkozó? Lehet. Vállakozom valamire, ami sokak szemében utálatos foglalatosságnak tűnik. De ahol nincs temetés, ott nincs keresztelő sem. Teszem, amit tennem kell, mondom, amit gondolok – szabad akaratomból, külső hatalmi befolyástól függetlenül. Ellentétben a pártokkal, a médiumokkal és a közhasznú alapítványokkal, az én számlámra sehonnan sem jön adomány. A nyugdíjamat nem tekintem annak. Lehet ezen is viccelődni, ha valaki épp a lényeget nem érti.

            Szavamat megérteni könnyű,

            és megfogadni könnyű.

            Mégse bírják megérteni,

sem megfogadni.

A szavaknak ősapjuk van,

a tetteknek királyuk van:

ezt nem értik az emberek,

és engem ezért nem értenek.

Ha vannak, kik megértenek:

ez az én gazdagságom.

            Ezért a bölcs

drágakövet hord darócruhában.

                        (Lao-ce: Tao Te King, 70. versszak, Weöres Sándor fordítása)