A kritika kritikája

avagy:

Yu Gong elhordja a hegyeket

avagy:

Nem kérünk a vandalizmusból

Hosszú címhez hosszú bejegyzés illik. De ez szokatlanul rövid lesz, pedig eredetileg nagyon hosszú volt, de a számítógép ördöge megtréfált. Persze nem ez volt a lényege az előző bejegyzésemnek se, meg a mostaninak se, mint ahogy a halaskofásnak sem az, hogy a Lehel vagy a Hunyadi piac a jobb. Tudom, hogy csak néhány megjegyzés nem bántani akart, amikor kifogásolta az egyébként az átlaghoz képest rövid legutóbbi bejegyzésem hosszúságát, ezért hangsúlyozom, ez még csak a bevezető, és semiképpen sem a tárgyalás, azazhogy csak néhány megjegyzés nekem címzett kritikája nem az a kritika, amit megkritizálok a fenti című bejegyzésben, ami különben elveszett. Csak annyi megjegyzést engedjetek meg, hogy a blog (napló) szerintem az a műfaj, aminek a stílusát, a formai és a tartalmi jellemzőit, beleértve a bejegyzések hosszúságát is, a szerző teljesen szabadon határozhatja meg, kivéve, hogy mivel naplóról van szó (de nem kötelező naponta írni, lehet hetente vagy kéthetente is összefoglalni az elmúlt időszak szubjektív történéseit), egy napnál hosszabb ideig nem illik írni a bejegyzést, mondjuk egy hónapig folyamatosan, hogy aztán egy hét kelljen az elolvasásához. Mindez azonban ellentétben áll még a novella műfajával is, ami ha hosszabb, akkor már regény, vagy trilógia, de mondhatnám az eposzt is, ami ha rövid, akkor már inkább epigramma. Amire csak néhány megjegyzés gondolt, az szerintem az ún. fórumok vitaindítója, ami tényleg nem jó, ha hosszú. Ez viszont, ami most jön, azon kívül, hogy nem fórumos vitaindító, hanem blog, még talán a mese és a tanulságok összegzése műfajokba is besorolható. A tanulságokat pedig azért összegzem, mert ez itt e napló belátható időn belüli utolsó bejegyzése, ami után – sokak örömére, és titkon remélem lesz olyan is egy-kettő, akinek bánatára – határozatlan ideig tartó szünet következik, aminek hossza valahol a két perc és a tíz év között félúton lesz.

Megfigyeltétek, hogy milyen finom distinkciót tartalmaz a címben a „kritika kritikája” kitétel? Elnézést kérek Mackensentől, hogy megmagyarázom, nem az ő kedvéért teszem, mert ő biztos érti, hanem kritikusnak mondom: nem őt személyében, hanem a nézeteit teszem megfontolás tárgyává és alkotok róluk szerény véleményt, anélkül, hogy őt magát bármilyen állathoz hasonlítanám, vagy kísérletet tennék valamilyen faji, rendszertani besorolására, amely érvelésmód őrá nézve volna jellegzetes, én pedig azért sem alkalmazom, mert sejtésem szerint másokban történelmi és pszichológiai ismereteik alapján rossz érzést kelthet.

Ennyi volt a bevezető, és most jöhet a tárgyalás.

Egy mára már népmesei rangra emelkedett történet szerint, amit egyébként egy Li Yukou nevű filozófus vetett papírra négy-ötszáz évvel ezelőtt a Liezi nevű könyvecske részeként, élt valaha, réges-régen, valahol a magas kínai hegyek között egy Yu Gong nevű öreg paraszt. Lehetett vagy kilencven éves, amikor az egyik reggel felébredt, kisétált a háza előtti kis veranda-szerűségre, nagyot nyújtózkodott, és így morfondírozott magában: „Itt van ez a két nagy hegy, közvetlenül a házam ajtaja előtt, elfoglalják a kilátást, eltakarják a napot, és bosszantanak únos-untalan. Valamit tennem kéne ez ellen. Mi lenne, ha elhordanám innen ezt a két hegyet?”. Az ötletet tett követte, Yu Gong nekilátott a munkának, és elkezdte cipelni a hegy köveit máshova. Meglátta ezt a szomszédja, aki amolyan falubolondjának tartotta Yu Gongot, és csúfondárosan megkérdezte tőle: „Mit képzelsz, öreg, azt hiszed el tudod innen vinni ezt a két hegyet?” Mire Yu Gong így válaszolt: „Én biztos nem, de vannak gyerekeim, és nekik is vannak gyerekeik, és az unokáim unokái is folytatni fogják, amit elkezdtem, és majd egyszer, nagysokára igenis elfogynak a hegyek kövei, és akkor az utódaim kellemes környezetben élhetnek tovább”. Na ezen a szomszéd elszégyellte magát, és leforrázva elkullogott. Meglátta mindezt az Ég Ura fenntről, és úgy megszerette Yu Gongot a kitartásáért, hogy parancsot adott két tündérnek, tüntessék el a hegyeket a ház elől. Így aztán már Yu Gong is a saját szemével láthatta meg műve beteljesülését.

Akik a kulturális forradalom alatt szerkesztett kínai nyelvkönyvekből tanultak, de még akik a tízegynéhány évvel ezelőtt kiadott olvasókönyveket bújták, azok is bizonyára találkoztak ezzel a magyar csavaros paraszti észjárás számára nehezen megfejthető tanmesével. A kézenfekvő magyarázat pedig az, hogy a kínai szívós és állhatatos népség, és nemzedékekre előre, hosszú távlatokban gondolkoznak, nem rövidtávon. Nem félnek a kemény munkától, és bírják a gyűrődést.

Ami engem illet, nemigen értem, hogy Yu Gong vagy az ükapja miért olyan alkalmatlan helyre építette a házacskáját, és hogyhogy nem volt annyi esze, hogy – ha már ennyire bosszantotta a környék – máshol kezdjen építkezésbe. Egyszerűbb lett volna, mint a hegyeket elhordani. Talán az is benne van, hogy mennyire ragaszkodnak a szülőföldjükhöz. De Magyarországon is vannak szép számmal, akik építési engedély híján és juszt is az árterületre húzzák fel a vityillójukat (vagy a Balaton partjától mínusz méterekre, hogy csak egyesegyedül az övék legyen Közép-Európa legnagyobb tava), még biztosítást sem kötnek rá, aztán követelik a kártérítést meg az önkormányzati és állami védelmet, miközben az ablakból nézik, hogy a katonák hogyan rakosgatják a homokzsákokat. De ezek csak egyedi esetek, és nem népmesébe kívánkozóak.

Hogy mi köze mindennek Mészáros András-benoe-tafinaf-kritikushoz? Csak annyi, hogy lehet, hogy vén bolond vagyok, de meg sem kísérlem elhordani a mozdíthatatlan hegyeket. Ez csak az egyik oka annak, hogy most abbahagyom, a másik, hogy rengeteg más dolgom is van, az igazat megvallva fontosabbak. A harmadik, hogy úgy látom, ha sokat vitatkozok vele (velük?), még a végén én is olyan leszek, mint ő (ők). A negyedik, hogy szerintem már mindent elmondtam, amit ebben a műfajban akartam, a többi csak hiábavaló ismétlés lenne.

Itt még jött egy pár kínai mese, és a 23-i előkészületek kapcsán egy pár sztori, azzal a végkicsengéssel, hogy (idézet egy önkormányzati felhívásból): Nem kérünk a vandalizmusból! Ezt is fel lehet fogni kritikus kritikájaként, persze csak átvitt értelemben. Különben 23-án (ez nem volt benne a letörlődött bejegyzésben) reggel arra ébredtem, hogy Hankiss Elemér éppen azt a szót használja a mai magyar valóságra, hogy demokratúra. Én meg fundamentalista demokráciáról beszéltem valamikor, ami majdnem ugyanaz. Utána megkérték, hogy húsz másodpercben foglalja össze. Valami olyasmit mondott, hogy sajnos ma Magyarországon nincsenek erkölcsi példaképek. Én meg azt mondom, Kínában még vannak.

A tibetiekkel pedig semmi bajom. Csak ők sem kiválasztott nép, mint ahogy mi sem, és – ellentétben kritikus „elkényeztetett kamasz” meglátásával, amit nem tudom, honnan szedett, hacsak nem Mészáros Andrástól – ismereteim szerint a kínaiakat sem kényeztette el a történelem. Minket meg, ha így folytatjuk, a jövő nem fog elkényeztetni.

És, hogy egy valaha igazán elnyomott és kisemmizett, bizonyíthatóan etnikai és demográfiai agresszió által sújtott nép szavajárását idézzem zárszóul:

Uff! Beszéltem.