Korrupt egy ország

Most pedig, közkívánatra a korrupcióról. A kínairól. A szándék ma érett elhatározássá bennem, miután hazatértem szokásos napi bevásárló körutamról. A zöldségesnél kezdtem, vettem húsz deka körtét. Kilója 480 Ft. Rátettem az elektronikus csodamérleg serpenyőjére, ne kelljen az eladónak vesződni vele. Amíg félrenéztem, hogy előkotorjam a pénztárcámat, már ütötte is be az egységárat: 500 Ft. Villámgyors fejszámolás: kerekítve öt forintot nyert a csalással. Egy darab legkisebb címletű fémpénzt. Elköszöntem, és bementem a piac melletti drogériába.

            Fogkrém a családnak. Mindenkinek más a kedvence. A számla végösszege 807 Ft. Adok egy ezrest, és bogarászok egy ötforintos után, hogy könnyebb legyen visszaadni. A kisasszony rámszól: „Van egy tízese?”. Felkapom a fejem, ránézek. Csinos. „Ha kiállnál az utcasarokra, többet is kereshetnél.” – gondolom. Adok neki két darab ötforintost, hátha észreveszi magát. Visszaad kétszázat. Mosolyogva elköszönök. Gyakorolom a kínvigyort. A keleti kultúrákban a mosoly a zavar jele.

            Oda se neki. Bemegyek a közértbe egy sörért. Nézük csak, melyik a nyugdíjasnak való, legolcsóbb dobozos. Rocky Cellar, 155 Ft. A pénztáros szemrebbenés nélkül 160-at üt be.  A fémdoboz biztos visszaváltható. Egy szót se szólok. Hazamegyek.

            Rohadt egy korrupt ország ez a Kína.

            Nézegetem magam a tükörben. Értelmes, csillogó szemmel nézek vissza magamra. Lehet, hogy hülye vagyok, de nem látszom annak. Vajon tudják, hogy tudom? Vállalják a kockázatot, nem szégyellik magukat. Biztos nagyon kell az öt forint. Jobban, mint egy nyugdíjasnak. A hajam ősz, majdnem teljesen fehér. Annak látszom, ami vagyok: kispénzű nyugdíjas, aki még nem egészen hülye. Csak annyira, hogy ne szóljon öt forintért. Gondolatba merülök, és kínai emlékeim között kutakodok.

            Kivárom a soromat a pekingi zöldségeskofánál. Mögöttem megszólal egy kínai: „Asszonyság, ez a laowai (idegen) biztos nem tud kínaiul, és sok pénze van. Add neki drágábban az árút, aztán nekem meg add ugyanannyival olcsóbban. Így mindenki jól jár”. Elfut a pulykaméreg: „Az eszed tokja a laowai. Miből gondolod, hogy egyetlenegy külföldi sem tud kínaiul, és hogy mindegyiket felveti a pénz?”. Közbeszól a zöldséges is: „Csönd legyen, ne veszekedjetek. Mivel te külföldi létedre ilyen szépen beszélsz kínaiul, neked olcsóbban adom, amit kérsz. Neked pedig, mivel rossz ember vagy, és szégyent hoztál a kínaiakra, mindent drágábban adok”. „Jól van na, bocsánat.” – dörmögi a gonosz kínai, és mind a hárman nevetünk.

            A kínai zöldségesek között is jócskán volt, aki becsapott, ha tudott. De akkor még fekete volt a hajam. Egy öregembert nem csapnának be. Meg egy ismerőst sem. Szégyellnék magukat, és a törzsvendéget sem akarják elveszteni. A magyar eladót viszont nem érdekli, hogy mindennap ott vásárolok. Az se, hogy nyugdíjas vagyok. Pedig tudja: ki más venne egy szem körtét hétköznap délelőtt?

            Mielőtt kiutaztam, megtanultam, hogy Kína korrupt ország. Aztán jöttek a meglepetések. Nem tudják, mi az, hogy borravaló. Hogy lehet korrupt az az ország, ahol nincs borravaló? – csodálkoztam kezdetben. Az első sokk a szervízben ért. Gyors, mintaszerű kiszolgálás. A szerelő nem fogadott el semmit, akárhogy próbálkoztam. Végül adtam neki egy magyar feliratos baseball-sapkát. Annak nagyon örült. A pénztárnál fizettem, számlát kaptam. Már majdnem elmentem, amikor a szerelő utánam szaladt. Szerzett valahonnan egy kínai baseball-sapkát, nekem adta.

            Teszteltem az egészségügyet is. A Japán-Kínai Barátság Kórházban hatalmas transzparensek hirdették: „Harcolj a vörös boríték ellen!”, de nem volt mi ellen harcolni. Volt regisztrációs díj, és mindenért fizetni kellett, mégis minden úgy ment, mint a karikacsapás. Ahogy beléptél a kórházba, az információnál husikák vártak (a „nővér” kínaiul „hushi”). Elkérték a kártyádat, ha nem volt, akkor bevitték az adataidat egy számítógépbe kb. két perc alatt (csak a nevet és a születési időt, meg az igazolványszámot), és adtak egy kártyát. Az egyik husika karonfogott, és a regisztrációhoz kísért, ahol befizetted a belépődíjat. Megkérdezték, melyik osztályra akarsz menni, és a husika odakísért. Mindig volt szabad orvos, aki ellátott (utána név szerint lehetett hozzá rendelésre visszajárni, megadott időre, és maximum egy beteg volt előtted). Amikor végzett veled, akkor odahívott egy husikát, aki visszakísért a regisztrációhoz, és ott számla ellenében kifizetted a kezelés díját. Nem volt olcsó, de megfizethetetlenül drága sem, és borítékot ha akartál volna, se tudtál volna csúsztatni.  Az adminisztráció és a várakozás együtt volt vagy öt perc, a többi kőkemény gyógyítás. A fekvőbeteg-ellátás hasonló. A műtétekre a várakozási idő gyakorlatilag nulla. Ezt úgy kell érteni, hogy ha az orvos műtétet javasol, és belegyezel, akkor neked esnek, előkészítenek, és másnap visznek a műtőbe. Egy haveromnak szúrt a szíve, bekísértem. Az orvos megvizsgálta, és megkérdezte: „Kocsival jött? Akkor adja oda a slusszkulcsot a barátjának, mert maga itt marad. Holnap megműtjük”. És úgy is lett.

            Persze ez egy előkelő, jól felszerelt kórház volt, noha nem csak külföldiek, hanem a kerületből kínaiak is odajártak. De részese voltam egy balesetnek is, amikor a szintén magyar súlyos sérültet egy taxis a legközelebbi, háromszázakárhányas katonai kórházba vitte be (nem várta meg a mentőt). Ennek a kórháznak a felszereltsége egy pár évtizeddel el volt maradva az élvonaltól, de az orvosok és a husikák értették a dolgukat. Azonnal nekiestek a sérültnek, ellátták, befektették, kezelték, és csak amikor már teljesen magánál volt, akkor vették fel az adatait. Megmondták, mennyi volt a sürgősségi ellátás díja, és mennyibe kerül majd az utókezelés. Nem volt olcsó, de csak a végén szedték be a pénzt, és számlát adtak.

            Nem azt akarom mondani, hogy a kínai orvosok szentek, a magyarok meg sarlatánok. Csak az alapeset (becsületes doki) és a kivételek (pénzleső automata) közötti arány más, és nem a mi javunkra billen a mérleg. Meg ott azt hiszik, a kórház van a betegért és nem fordítva. Legutóbb egy magyar szuperkórházban látogattam meg a kilencvensokéves ismerősömet. Meséli, hogy négy napig feküdt vízszintes helyzetben, kényelmetlenül. A negyedik napon véletlenül arra járt egy nővér valami másik osztályról, odament hozzá, és megszólította: „Nénikém, kényelmes ez magának? Mert ha nem, akkor lehet ám ennek az ágynak a dőlésszögén állítani! Csak ezt a kart kell meghúzni. Így ni! Most jobb?”. Jobb volt.

            A nővériskolán biztos tanították, és bábukon be is gyakoroltatták, hogyan lehet az ágy dőlésszögét beállítani. Felteszem, még vizsgáztak is belőle. A technikát tudják, a gépezetet működtetik, a bábukat előírásszerűen lélegeztetik és takargatják, de tíz közül csak egynek van érzéke az emberekhez. Ez az, amit nem lehet bemagolni vagy begyakorolni. Ha én is kilencvensokéves öregember leszek, és már a hamut is mamunak mondom, akkor csakis Kínában akarok egy elfekvőben heverészni, ahol körülugrálnak a husikák. Addigra elfelejtek kínaiul, de nem számít, mert az öregeket akkor is szívvel-lélekkel gondozzák. Holnap el is kezdem gyűjteni az ötforintosokat, hogy legyen elég pénzem majd repülőjegyre és az öregek otthonára. De térjünk vissza a korrupcióhoz.

            A kínai korrupció egyik forrása, hogy a pekingi központi kormányzat keze nem ér el mindenhova. Így egyes helyi kiskirályok, összefonódva a párt-, a vállalati, az önkormányzati, a rendőri és katonai stb. vezetéssel, szabadon lopnak csalnak mindaddig, amíg el nem söpri őket a népharag, vagy le nem buknak, és dutyiba nem kerülnek (van, akit ki is végeznek, de a halálbüntetés más téma, most hagyjuk, majd alkalomadtán visszatérünk rá). Persze itt sem célszerű általánosítani.

            Nagyon sok a központi, állami beruházás, no meg a tartományi, önkormányzati, helyi fejlesztés. Mind a korrupció melegágya. Feltehetően – bár nem bizonyíthatóan – ki is használják mindet. Közben épül és szépül az ország. Peking körül hat körgyűrű van, rövidesen elkezdik a hetedik építését. Az olimpiára készülve öt új metróvonalat adtak át, többek között a repülőtérre is ki lehet metrózni. Az olimpia után még két-három vonalat építenek. 2011-ig lesz vagy tíz. Akkor megállnak. Ha megpihentek, eljöhetnének hozzánk megmutatni, hogyan kell körgyűrűt építeni és metro-alagutat fúrni. Meg a szorgos munka lícenszét is eladhatnák nekünk, az olyan korrupcióéval együtt, ami úgy lop a közösből, hogy valamit azért hagy is benne. Újratermeli saját magát, nem feléli.

Közbevetőleg: Dél-Baranyában minimum 80, de lehet, hogy többszáz család retteg az uzsorásoktól, akik elveszik minden pénzüket, kiüldözik a házaikból, és még jól meg is verik őket. Az egyik szerencsétlen nyilatkozott is: harmincezret kapott kölcsön, napi 200%-os kamatos kamatra. Most több millióval tartozik, elvették a házát, rendszeresen a nyakára járnak, ütik-verik, hiába bújkál, megtalálják, az ország egyik végéből a másikba futkos. Igazi földönfutó. Mindenki tudja, hogy kik az uzsorás-zsarolók, de senki nem védi meg a népeket. A kistérségi polgármester beadványokkal kilincsel a rendőrségen, ugyan legyenek már olyan jók, hogy tesznek valamit. Szerintem rossz helyre fordult. Inkább a hadseregnek kéne szólni, hátha kiküldenek néhány bombázórepülőgépet. Rohadt korrupt egy ország ez a Kína. Vannak olyan vidékek, ahol egyes gengszterek büntetlenül azt csinálnak, amit akarnak. Nem is tudtam, hogy Dél-Baranya Kínában van.

A parkolóőrök is csalnak. Mindenhol a világon. De Kínában az állam és az önkormányzat nem adja ki magáncégeknek a büntetés beszedését. Hatósági funkció magánkézben? A demokrácia mint a korrupció melegágya. Abban érdekelt a vállalkozás, hogy minél többen szegjék meg a szabályt. Naná, hogy lepaktál mindenkivel. A rendőrséget is kiadtuk gebinbe. Majd maszekok mérik a sebességtúllépést, és ők szabják ki a bírságot. Őrző-védők őrzenek és védenek minket. Már csak a honvédséget kell privatizálni. Küldjük ki a gárdát, hogy foglalja vissza Erdélyt, aztán túlórában szabadítsa fel Tibetet a korrupt kínai uralom alól.

Utazok a metro-n. Beszállás előtt felmutatom a bérletemet. Mögöttem betolakodik a kocsiba még három ellenőr, ők is kérik a jegyeket, bérleteket. Mondom nekik: „Nem zavar, hogy a bejáratnál is ellenőriztek?”. Kioktatnak: „Mi nem magát ellenőrizzük, tata, hanem az ellenőröket, hogy nem engedtek-e be valakit jegy nélkül”. Ja, így már értem. „És magukat ki ellenőrzi?” – kérdezem. Nem válaszol. Kiszállok. Hangosbeszélő: Kérjük kedves utasainkat, készítsék elő jegyeiket, bérleteiket, mert a kijáratnál ellenőrzik azokat”. Anyád. De most már legalább tudom: nem a bérleteket, hanem az ellenőröket ellenőrző ellenőröket ellenőrzik.

Képzeljétek: Kínában a metro-ban a bejáratnál jegyszedő nénik vannak. Ellenőrök sehol. A kijárat az kijárat. De most már van elektronikus beléptető rendszerük is: a bérlet egy csipkártya, amit úgy tölthetsz fel, mint egy bankkártyát, és automatikusan levonja a viteldíjat az alszámládról. Meg tudták csinálni. Egy csomóan biztos jól jártak vele. Korrupt ország, de működik.

            Korrupció minden országban van, csak különböző mértékben. A Transparency International legújabb korrupciós rangsorolásában a „tisztasági” sorrendben 160 ország közül Magyarország a 40., Kína a 81. helyen áll. Mondjuk úgy, hogy Kína közepesen korrupt, Magyarország pedig nem annyira, mint Kína, de azért még messze van attól, hogy „tiszta” legyen. Ha egy tízes („tisztasági”) skálán nézzük, Magyarországnak 5 pontja van, Kínának csak 3,2. Tízből öt: ez ezért nem olyan jó eredmény, hogy büszkék legyünk rá, és minden műfelháborodásunkat arra a Kínára zúdítsuk, aki csak kevéssel marad el tőlünk, és megelőzi a világ egyik felét. Mi meg a háromnegyedét. Nagy szó. De ez csak egy statisztika. Amikor a saját bőrömön érzem, akkor jobban szeretném, ha Sebály Bernadett, az Amnesty International (aláhúzva: magyarországi) kampány-koordinátora inkább a saját portánk előtt söprögetne, nem mindig csak a kínaiakat cseszegetné.

            Azt mondják a „szakemberek”, hogy a korrupció azért is rossz az országnak, mert csökkenti a becsületes külföldiek befektetési hajlandóságát, a tőkevonzást, azaz a versenyképességet. Ja, mert a nemzetközi tőke olyan becsületes. Ha megnézzük a Világgazdasági Fórum nemzetközi versenyképességi rangsorát, akkor azt az érdekes eredményt kapjuk, hogy Kína 10 hellyel megelőzi Magyarországot. Amennyivel korruptabbak, annyival versenyképesebbek. Hogy is van ez? Valahogy úgy, hogy a sok pénz vonzza a korrupciót is, és a még több pénzt is. Ez sem kínai sajátosság. Mi azért vagyunk kevésbé korruptak, mert kevesebb a pénzünk. Az egy főre jutó jövedelemben viszont megelőzzük Kínát, következésképpen az egy főre jutó korrupcióban is.

            Ha igaz lenne, amit mondok, akkor a legkorruptabbak a bankok, egyszerűen azért, mert ott van a legtöbb pénz. A magyar tévében most éppen valami jelzálog-öröklési-lízing-eltartási-kölcsönbérleti-életjáradéki-csodálatosan-előnyös szerződést hirdetnek a magamfajta nyugdíjasoknak. Mondja is a muksó a párjának boldogan: „Képzeld, drágám, milyen jó, életjáradékot is kapunk, a lakás is a miénk marad, és majd a gyerekeink öröklik tőlünk”. Vesszek meg, ha értem, pedig a közgazdaságtudományok egyetemi doktora vagyok. Mi ebben az üzlet a banknak? Akárki akármit mond, akkor is csak azt tudom elképzelni, hogy a végén juszt is megszerzi a bank a lakást a jelzálog alapján, és az örökösök mehetnek a híd alá lakni, de a részleteket még utána is törleszteni kell. Olvasd el az apróbetűt is, Fafej. Ja, hogy nincs ezerdioptriás szemüveged. A te bajod. Rohadt egy korrupt ország ez a Kína.

            A kínai bankok is korruptak. Pfúj. Képzeljétek: alighogy végrehajtottam valami tranzakciót, még aznap csörgött a telefonom, és egy Kajmán-szigeteken bejegyzett befektetési tanácsadó cég azt tanácsolta, hogy minden maradék pénzemet adjam oda nekik, majd ők befektetik. Rögtön el is határoztam, hogy visszamegyek a bankba, és leharapom a pénztároskisasszony fejét, mert biztos ő adta ki a személyes adataimat a kajmánoknak, akikkel összejátszik a korrupt némbere, de alighanem a bank igazgatótanácsának, sőt még a kínai kormánynak is az én pénzemre fáj a foga. Közben azt olvastam az újságban, hogy a világon minden nemzetközi pénzügyi átutalás egy svájci klíring-központon fut át, és a svájciak minden tranzakció adatait elektronikusan, fénysebességgel, automatikusan átadják az amerikaiaknak, akik ennek az információnak a birtokában sikeresen veszik fel a harcot a nemzetközi terrorizmussal szemben. Most már minden világos. A Kajmán-szigeteken van a nemzetközi terrorizmus elleni harc központja, és ha nekik adom a pénzemet, akkor ezzel is a világbékét védem a korrupt kínaiakkal és a terroristákkal szemben. 

            Most abbahagyom. Majd folytatom a jogállamisággal, a demokráciával, meg a média-szabadsággal. Addig is – a Kínát ostorozó szabad médiát idézve – „Élvezd a tartósan síma hónalj nyújtotta szabadságot...”.