A megvilágosodás titka

            Szókratész egyszer elmesélte, ő csak azért jár az athéni piacra, hogy elálmélkodhasson azon, az emberek mi mindenféle dolgot tudnak eladni és megvenni, amire semmi szükségük nincsen. Én elsősorban azért járok piacra – pár éve már nem a pekingire, hanem az egyik pestire – hogy a betevő falatok beszerzése mellett érdekes élményekre is szert tegyek. Egy ilyenben volt részünk a párommal most szombaton, az egyik kis pesti piacon.

            Éppen sorban álltunk a hentesnél, amikor észrevettük, hogy a kicsit odébb lévő halaskofánál – aki előtt egyáltalán nem tolongtak vásárlók – egy szál kis kínai mutogat és élénken magyaráz, a halaskofa pedig csak rázza a fejét, mint aki semmit sem ért. A nejem, aki nem véletlenül volt az átkosban úttörő, mert még ma is, ahol tud, segít, rögtön könyéken ragadott, és odavonszolt a halaskofához, hogy segítsünk megoldani a kultúraközi kommunikációban felmerült átmeneti nehézségeket. A kis kínai bőszen mutogatott az impozáns, ámde üres akváriumra, és a horgászok egyezményes jelével mutatta, hogy neki mekkora élő hal kellene, ha volna. „Tomorrow, tomorrow!” – hajtogatta, de a halaskofa hajthatatlan volt, csak a fejét rázta. Mivel a kofa nem tudott angolul, gondoltuk, legjobb lesz, ha kínairól tolmácsolunk, úgy nem vész el fontos információ a többszörös áttétel miatt.

            - Miben segíthetünk? – kérdeztük a kis kínait.

            - Holnap lesz élőhal? – váltott át anyanyelvére automatikusan.

            - Holnap nyitva vannak? – kérdezzük a kofát, bár előre tudjuk a választ.

            - Vasárnap nem tartunk nyitva. – közli barátságosan, mintha hülyegyerekekkel beszélne.

            - Csak hétfőn nyit ki legközelebb. – mondjuk a kínainak.

            - Ó, hm.... Áá...

            - És hétfőn lesz élő hal? – kérdezzük ismét a kofát.

            - Hétfőn sem nyitunk ki. – ad újabb, létfontosságú információt.

            - Nem hétfőn, kedden. – javítjuk ki magunkat a kínainál.

            - Ó, hm... Áá... És kedden lesz élő hal?

            - Biztos nem. – így a kofa.

            - Hát akkor mikor?

            - Esetleg szerdán vagy csütörtökön, de egyáltalán nem biztos.

            - Én akár hetente kétszer-háromszor is vinnék három-négy ilyen nagyot – mutatja a kínai.

            - Nem ígérhetek semmit. – így a kofa. – Esetleg szerdán vagy csütörtökön. Péntek-szombat biztos nem, akkor nem hozatunk, mert ami megmarad, azzal nem tudunk mit csinálni. Vegyen szeletelt halat.

            - Ó, hm... áá... De az nem friss.

            Ebben maradtunk. Arrébb sétáltunk a kis kínaival, és még beszélgettünk vele, már csak hármasban.

            - Tudod – magyarázza neki a nejem –, mi magyarok kevés halat eszünk, az árusnak nem érdemes sokat rendelnie. Inkább csak karácsonykor. Akkor viszont kötelező.

            - Hm..., nocsak, nocsak. Nagyon érdekes. – csóválja a fejét a kis kínai, és látszik, hogy semmit sem ért.

            - A Lehel-piacon több halaskofa is van. – mondjuk neki biztatóan. – Ott tuti, hogy kapsz élőhalat.

            - Messze van innen az a Lehel-piac? – kérdezi gyanakvóan.

            - Messze. – ismerjük be.

            - Ó, hm... áá..., nocsak, nocsak.

            Miután elbúcsúztunk, a nejem már csak nekem mondja: „Tudod, ha én Pekingben vasárnap élő halat vagy bármit akartam venni, akkor mindig volt. A kínaiak annyira kényesek az ételek minőségére, hogy az friss legyen, még az étteremben is az akváriumból választják ki, hogy melyik halat süssék ki nekik. Ha pedig egy halaskofának én azt mondtam volna, hogy hetente két-háromszor három-négy nagyobb halat szeretnék, akkor biztos, hogy úgy megörült volna az új törzsvevőjének, hogy ha törik, ha szakad, beszerzi a halat, sőt, ha akarom, akár még házhoz is küldené a kifutófiúval valami vizesbödönben vagy akárhogy.”

            Amivel csak azt akarom mondani, hogy lehet, hogy Kínában nincs vallásszabadság (Semjén Zsolt szerint bizonyosan, mert az üzletek még vasárnap is nyitva vannak, és a római pápát feleannyira sem tisztelik, mint Buddhát), de friss halhoz bármikor hozzá lehet jutni. És szívesen elmagyaráztam volna a kis kínainak, hogy a mi demokratikus, többpárti, szabad gyülekezési és tojásdobáló jogállamunk miért jobb, mint az ő diktatúrájuk, csak azt nem tudom, mit feleltem volna, ha visszakérdez: „És élő halat lehet nálatok kapni? Mert nálunk lehet”.

            Erről eszembe jut egy zen buddhista tanmese egy bizonyos szerzetesről, akinek megbetegedett a mamája, és ő, hogy a gyógyulását elősegítse, a piacon vett egy halat, hazavitte, megsütötte, és megetette a mamájával. Amikor még hazafelé baktatott, vállán a szép nagy hallal, az emberek összesúgtak-búgtak a háta mögött: „Buddhista szerzetes létére halat eszik, pedig azt tiltja a vallása. Micsoda emberek vannak!”. Ő hallott mindent, de csak mosolygott. Tudta, hogy amit tesz, az helyes.

            E tanmese többféle értelmezése közül én most azt az aktuálisat emelném ki, hogy az olyan elvont gondolatok, mint a szabadság és a demokrácia, nagyon szépek, de kérdés, hogy ki mit ért rajtuk. És noha messze vagyok attól, hogy olyan bölcs legyek, mint egy már beérkezett zen buddhista szerzetes, egy jó tanácsot mégis adhatok néked, ó nyájas olvasó, hátha közelebb visz a megvilágosodáshoz:

            Egyél sok friss halat, mert a foszfor serkenti az agyműködést.