Elbocsátó, szép (?) üzenet

            Úgy illik, hogy enyém legyen az utolsó szó.

            Úgy látom, beindult a fantáziátok. Ez jó. És mégis – kritikus ötletét magamévá téve, ezért őt külön köszönet illeti –, ezennel a hozzászólásokat  lezárom. Ha még van mondanivalótok (és remélem, hogy van), valaki nyisson egy fórumot. Én is szívesen hozzászólok időnként. Röviden.

            Sok minden jutna még eszembe, de tulajdonképpen csak a cifrázása volna annak, amit már úgyis tudunk egymásról. Ránk fér a fejlődés, mint ahogy Kínára is. Kísérjük figyelemmel, és majd emlékezzetek szavaimra, amikor a kínai békefenntartó katonák a magyar-szlovák határon mindenki megnyugvására elválasztják egymástól a kakaskodó feleket.

Le fogom tagadni, hogy valaha is ilyet mondtam volna.

            Elég volt már az anekdótákból is, de egyet azért elmondok. Képzeljétek, behaviorista (viselkedéstudományi) pszichológiai kísérletet végeztem a sarki újságáruson, tudtán kívül. Mentségemre csak az szolgál, hogy ő meg velem kísérletezett, és ráadásul ő kezdte. (Sok-sok évvel ezelőtt a Newsweekben volt egy karikatúra, amelyen az egyik kísérleti egér azt mondja a másiknak: „Öcsém, ezt a fickót jól beidomítottam! Ahányszor megnyomok egy billentyűt, rögtön bedob ide egy darab sajtot!”.) Amikor a Népszabadság mellé ingyenreklámként egy hónapig, ha jól emlékszem, augusztusban adtak egy dobozos kávéitalt (nem magamnak vettem az újságot, hanem megbízásból egy olyan valakinek, aki még tud olvasni, de már nem tud járni), az történt, hogy ha adtam öt forint borravalót az újságosnak, akkor adott dobozos kávét, ha nem, nem. Biztos meg akart nevelni, mint a kísérletező pszichológus az egeret. Én viszont arra voltam kíváncsi, mikor jön rá, hogy abszolút nem izgat a kávéja, ami különben minden Népszabi-vásárlónak jár, ezért teljesen véletlenszerűen adtam borravalót vagy sem. A kísérletezés akkor ért véget, amikor lejárt a reklámakció. Hogy mi köze ennek Kínához? Nem sok. Azt viszont megfigyeltem, hogy az elején az index rövid időn belül háromszor is kirakott a kezdőlapra, de amióta megkritizáltam a Kína-tudósításait, egyszer sem.

            Mit szóltok az egri kórházügy magyar módra kulturált demokratikus kezeléséhez? Képzeljétek, Kínában is egészségügyi reform van napirenden, és új jogszabályt alkotnak a témában. A törvénytervezetet, ellentétben a mi miniszteri puccsal bevezetett reformunkkal, az ott már máskor is alkalmazott „interaktív kormányzás” jegyében megvitatásra kitették az internetre, a minisztérium honlapjára. Többezren hozzászóltak, és jól megbírálták (nem féltek az ÁVO-tól meg az internet-rendőrségtől, igaz, nem is buzdítottak népi ellenállásra, nem készítettek halállistákat, nem szerelkeztek fel Molotov-koktélokkal, és nem követelték a kormány lemondását, csak megírták, hogy szerintük miért rossz a tervezet).  A törvényt – az észrevételek alapján – át fogják dolgozni. Ha hiszitek, ha nem.

            Kritikus ezt már csak tafinaf blogján fogja tudni megcáfolni. Többet vele sem vitatkozok. Nem érdemes tehát nyomozni, hogy ki is vagyok valójában, és a strigulákat sem kell osztogatni. Nálam különben az kapott fekete pontot, aki fennen hirdeti, hogy „leszarja” a kínai kultúrát, vagy embertársait állatrendszertani kategóriákba sorolja be, vagy a véleményt nyilvánítókat perrel fenyegeti. És nem is vagyok kíváncsi arra, hogy ki is ő(k) valójában. Akinek nem inge, ne vegye magára.

            Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd

Feledésemnek gazdag úr-palástját.

Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,

Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,

Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,

Alázásodért, nem tudom, miért,

Szóval már téged, csak téged sajnállak.

Most már látom, a blog nem az én műfajom. Az elkövetkező években szabadidőmet kínai nyelvtudásom csiszolgatására (ráfér) és a klasszikusok eredetiben való olvasgatására fordítom. Fő műsoridőben pedig – nehéz idők jönnek, nyakunkon a gazdasági válság – nyugdíj mellett dolgozgatok, hogy mindig tudjak adni piára vagy kábítószerre pár forintot a körúton lejmoló fiataloknak.

Képzeljétek, a kínai, de még a tibeti iskolákban sem szokás szipózni, kábítószerezni, tanárt verni, iskolatársakat géppisztollyal halomra gyilkolni, a jól tanuló „strébereket” rendszeresen megverni vagy életveszélyes fenyegetésekkel elüldözni és effélék. De ezt is hagyjuk.

Nem vagyok sem magyar-, sem Amerika-, sem Tibet-, sem Tajvan-ellenes, sőt még Kína-barát sem. Csak a falra mászok, amikor egy félévben az ötödik házidolgozatban olvasom egymás után szószerint ugyanazt az eszmefuttatást, benne azzal a kimaradhatatlan megfogalmazással, hogy Tajvan „vibráló demokrácia”. Lehet. Ki mondja? A Wikipédia. Én pedig ugyanezt szórul szóra már évekkel ezelőtt olvastam a budapesti Tajvani Kereskedelmi Iroda (vagy hogy hívják) honlapján. Szajkózásból ötös. De ha visszakérdezek, hogy mennyi Tajvan lakossága, vagy ki az új elnökük, akkor sértődött pillantásokon kívül mást nemigen kapok válaszul. Ezt nem szeretem. A konok butaságot, a manipulációnak való készséges önalávetést. Én legalább azt tudom, hogy nincs igazam.

Egy mai, fiatal kínai filozófus, Xu Changfu Az elméleti és a gyakorlati (mérnöki) gondolkodás című művében kifejti, hogy a legcsodálatosabb humanista társadalmi elméletek is eltorzulnak és kudarcot vallanak, ha egy az egyben megpróbálják átültetni őket a gyakorlatba. Tézise szerint a társadalmi rendszer-elméletek „illetéktelenek” az emberi közösségek életviszonyainak praktikus, gyakorlati ügyeiben. Képzeljétek, ezt a könyvet kiadták a kommunista Kínában. Azt is mondja ugyanakkor, hogy a mérnöki, egzakt gondolkodás is illetéktelen az emberközpontú problémák elméleti megoldásainak kidolgozására. Vagyis az embernek el kell döntenie, hogy az „objektív” igazságot keresi, vagy egy praktikus életcélt próbál tervszerűen megvalósítani. Ha jól látom, az előbbi a tudományos, az utóbbi a politikai megközelítés. És mindkettőnek a (konstruktív vagy destruktív) tagadása lenne az erkölcs.

Ezen kívül Kínában még nagyon sok mindent kiadnak, beleértve a nyugati tekintélyes és divatos (a kettő nem ugyanaz) szerzők tudományos, irodalmi és egyéb zsánerű műveit. Érdekes módon nyugaton viszont leginkább csak emigráns íróknak a kuturális forradalom időszakáról szóló regényei képviselik a mai kínai irodalmat. Semmit sem tudunk a világ legnagyobb kortárs irodalmáról.

Az idén is amerikai tudós kapta a közgazdasági Nobel-díjat. Gratulálunk! De komolyan. Aki tudja, tanítja, aki nem tudja, csinálja. És fordítva.

És végül, nem először, de utoljára: egy teljesen jól hangzó, megfontolandó idézet ifjabb George Bush-tól:

Az Egyesült Államok úgy véli, hogy Kína népét megilletik az alapvető szabadságjogok... A szabad sajtó, a gyülekezés szabadsága és a munkajogok tiszteletben tartásának hívei vagyunk, nem azért, hogy bosszantsuk a kínai vezetőket, hanem mert a népének adott szabadságjogok jelentik az egyetlen lehetőséget Kína számára ahhoz, hogy teljesen kibontakoztassa lehetőségeit... Az ifjú nemzedék, amely a kereskedelem szabadságának légkörében nő fel, végül követelni fogja a gondolatok cseréjének szabadságát is, különösen ami az internetre rótt korlátozásokat illeti. A változás Kínában a saját kritériumai szerint fog végbemenni, megőrizve történelmét és hagyományait.

Minden szavával egyet lehet érteni. A kínaiak mégis tiltakoztak. Vajon miért? Bush ezt az olimpia megnyitójára menet mondta, egyrészt, hogy kielégítse Peking keményvonalas bírálóit, másrészt, hogy megnyugtassa Kínát, nem akarnak erőszakkal rákényszeríteni semmit, ami nem felel meg a nemzeti sajátosságainak. Csakhát a kontextus, amiben elhangzott. Bangkokban, az USA szilárd szövetségesének fővárosában, megdícsérve Thaiföldöt és példaként állítva Kína elé mint mintademokráciát. Bush távozása után néhány nappal Bangkokban zavargások törtek ki, kiújult a hatalmi harc az országban, tüntetők elfoglalták a kormánynegyedet, az összecsapásoknak halálos áldozata is volt, a balhé – ami egyébként már évekkel ezelőtt elkezdődött, korrupt miniszterelnökök és bábjaik váltogatják egymást – azóta is tart. Mi lett volna, ha Kínában történik ugyanez? Példaként állítanánk Thaiföld elé? Ilyen  bonyolult dolog a politika, és ilyen veszélyes a példálódzás. Ezentúl se nem politizálok, se nem példálódzok.

Zárásképpen Mackensen-nek és fehérfarkas-nak, falevél-nek meg a többieknek – köszönetként – üzenem, Konfuciusz szavaival, Tőkei Ferenc fordításában:

Aki tanul és a tanultakat állandóan gyakorolja is, vajon nem örülhet-e? Akinek messze földről jött barátja akad, vajon nem örülhet-e? Akiben nem él harag amiatt, hogy az emberek nem ismerik, vajon nem nemes ember-e?