Alkotni, adni, majd visszavonulni

Aki szelet vet,

vihart arat.

(Ősi kínai közmondás)

(is lehetne)

Elárulok egy orvosi titkot: alacsony a vérnyomásom. Ez az egyetlen oka, hogy nézem a csigatévét. Tegnap például az fejtett ki terápiás hatást reám, hogy a Tények (főszerkesztő: Bárdos András) elmondta: Barak Obama stábja „támadó”-nak minősítette a róla megjelent címlap-karikatúrát. Értitek, ugye? Támadó, mint amerikaiul „offensive”. Sértő az, te kelekótya. Sértő, mint az a pökhendi dilettantizmus, amivel a TV2 hetet-havat összehord Kínáról, Amerikáról és más efféle törpeállamokról, a nyelvi kontextusra meg általában minden összefüggésre tekintet nélkül. De most nem erről akartam beszélni, hanem egy újabb nagyon szép buddhista mesét szeretnék megosztani az olvasókkal, hogy a tanulságot kielemezhessük.

Mi köze a zen-nek Kínához? Remélem, azt még a tuti megvilágosodás módszertanát szabadalmaztató amerikai mesterek is elismerik, hogy a zen nem Japánból, hanem Kínából származik, csak ott chan-nak hívják, és Buddha eredeti tanításának taoista felfogásából indul ki. A következő történetet viszont maga az igazi Buddha mesélte el hallgatóságának, úgy 2500 évvel ezelőtt. Egy autentikus hangfelvétel alapján jegyzőkönyvezett változatának Vekerdi József által fordított variánsát nyomtatva is olvashatjátok a Buddha beszédei (Helikon, 2004) című könyvben.

A sztori Káli szolgálóról és úrnőjéről, Védéhikáról szól. Kálinak nagyon jó dolga volt, és elhatározta, hogy próbára teszi háziasszonyát, meddig élhet vissza a türelmével. Reggelente egyre tovább lustálkodott, és mind később kelt fel. Kérdezte is tőle Védéhiká:

„- Hé, te Káli!

- Mi az, úrnőm?

- Mi az oka, hogy csak fényes nappal keltél fel?

- Semmi különös, úrnőm.

- Mi az, hogy semmi különös, hitvány szolgáló? Fényes nappal kelsz fel?

Így szólt haragosan az úrnő, és indulatában összeráncolta a szemöldökét.”

A következő alkalommal ugyanez a szóváltás zajlott le közöttük, és Védéhiká

hangosan szitkozódott. De Kálinak ez sem volt elég. A harmadik napon még későbben kelt fel, bízva kiváltságos helyzetében és asszonya birkatürelmében.

            Védéhiká pedig annyira dühbe jött, hogy felkapta a bejárati ajtó keresztvasát, és azzal úgy kupán vágta Kálit, hogy betört, vérző fejjel kiszaladt a házból, és fellármázta az egész környéket. Onnan kezdve Védéhiká asszony rossz hírbe került, mindenki indulatos, durva, veszekedős teremtésnek tartotta, aki nem tiszteli az emberi jogokat.

De nem kell ahhoz 2500 évet visszautazni az időben, és Indiába se kell elmenni, hogy az emberrel ilyen tanulságos esetek essenek meg. Velem Kínában történt, hogy vendégeink jöttek Magyarországról, és fehérrépát meg tormát hoztak ajándékba, mert az ott hiánycikk. Mi viszont búcsúajándékul adtunk nekik egy kiló igazi, jó minőségű Longqing-teát. Én vittem vissza őket a repülőtérre, és amikor a bőröndjeiket segítettem bepakolni a kocsi csomagtartójába, az egyik megcsúszott a kezemben, és megkarcolta a karosszériát. Mondta is a nejem, hogy jobban is vigyázhattam volna. Én viszont azt feleltem, hogyha nem hoztak volna ajándékot, és mi sem adtunk volna nekik ajándékot, akkor egy kilóval könnyebb lett volna a csomagjuk, és talán én is könnyedébben kaptam volna fel a bőröndöt, elvégre egy kiló is számít, hiszen mindennek van egy határa.

Minden mindennel összefügg, semmi és senki nem létezik önmagában.

Ezért mondom én, hogy a viktimológia nem istentől elrugaszkodott, ördögi találmány. Mondd meg őszintén, ó nyájas olvasó, anélkül, hogy igaztalanul összemosnánk a tettest és az áldozatot: vajon a homokszínű orrszarvúaknak semmi részük nem volt abban, hogy az Árpád-sávos tigrisek annyira kijöttek a sodrukból, hogy nem átallottak tojásokkal dobálózni és csúnya szavakat kiabálni?

És azt is mondd meg őszintén, ó nyájas olvasó, anélkül, hogy igaztalanul összemosnánk a tettest és az áldozatot, hogy vajon a dalai láma híveinek rosszul időzített, alkalmatlan és kilátástalan figyelemfelhívó akciója semmiben sem járult hozzá a kínai rendőrség „brutális” fellépésének kikényszerítéséhez?

És azt is mondd meg őszintén, ó nyájas olvasó, hogy a CNN, a BBC és a csigatévé otromba rágalmai vajon nem ösztönzik-e a kínai cenzúrát még nagyobb szigorúságra?

És – anélkül, hogy kegyeletet sértenénk, sőt osztozva az érintettek megrendítő gyászában – azt is mondd meg őszintén, hozzám hasonlóan szomorú, megtört olvasó, hogy vajon a környezet, a barátok, edzők, sporttársak és rajongók újabb és újabb világraszóló sikerekre bíztató és azokat számon kérő ösztönzése egy ici-picit sem járul hozzá a mind gyakoribb hirtelen szívhalálhoz?

Pedig már az Öreg Bölcs, Lao-ce is megmondta a Tao Te King-ben (Weöres Sándor fordításában):

Aki tölt szinültig:

jobb, ha előbb abbahagyja.

Aki túl-élesre fen:

élét hamar kicsorbítja.

Arannyal, ékkővel teli kamra:

megőrizni senkise bírja.

Kincs, gőg, rang egyszerre:

mekkora szerencsétlenség!

Alkotni, adni, majd visszavonulni:

ez az égi bölcsesség.