Nem kellett volna...

„Ha nem ismered a múltat,

honnan tudod, hogy ki vagy?”

            (Konfuciusz után, szabadon)

Általában nem vitatkozni akarok, csak gondolatot ébreszteni. De most kivételt teszek. Kedves földön kívüli idegen (alias Alien)! Ügyesen fordítod visszájára költői kérdésemet (hogy vajon a dalai láma híveinek „rosszul időzített, alkalmatlan és kilátástalan figyelemfelhívó akciója” hozzájárulhatott-e egy icipicit a kínai rendőrség brutális fellépésének előidézéséhez), amikor azt válaszolod, hogy „basszus, nem kellett volna Tibetet elfoglalni”. Köszönöm az inspirációt, és ha megengeded, továbbszövöm gondolataidat azok logikus végkifejlete felé.

Való igaz, hogy egy kicsit egyoldalú helyzetképet sugalltam, amikor kimondatlanul is arra utaltam, hogy nem kellett volna békés járókelőket dorongokat lóbálva hajkurászni, kisboltokat és nagyáruházakat szétverni és kifosztani, a padlásra menekülő családokat elevenen megégetni. Még azt is gondolom – de lehet, hogy tévedek –, hogy korábban sem kellett volna fegyveres lázadást szítani akkor, amikor még volt esély a megegyezésre, nem kellett volna „önként” száműzetésbe vonulni, és nem kellett volna a CIA bábjaként amatőr felforgató akciókat támogatni. Ezt eddig csak azért nem mondtam ki, mert kimondta a dalai láma is nemegyszer, például Thomas Lairddal folytatott beszélgetéseiben (lásd Tibet története, Trivium Kiadó, 2007).

De persze van az éremnek másik oldala is, ebben igazad van, bölcs földön kívüli, aki objektíve, indulatoktól, de nem pozitív érzelmektől mentesen szemléled bolygónk nehezen megfejthető történéseit.

Tényleg nem kellett volna Tibetet elfoglalni, és ha másképp alakulnak a dolgok, talán nem is kerül rá sor. Ehhez korábban nem kellett volna behívni a mongol Jüan- és a mandzsu Csing-dinasztia csapatait többször is, hogy segítsenek a lámák hatalmát megőrizni a lázadó törzsekkel és a politikai riválisokkal szemben. Nem kellett volna a többségi han kínaiakat elnyomó, etnikai alapon kormányzó uralkodó osztállyal lepaktálni, és elfogadni az általa biztosított kiváltságokat. Nem kellett volna láma-templomokat építtetni Nagy-Tibet határain kívül, és nem kellett volna Pekingben a legdrágább palotákban lakni. Nem kellett volna 600 éven át élvezni a Pekingtől függés kényelmes előnyeit, és hirtelen függetlenség-pártivá átvedleni, amint Szun Jat-szen megdöntötte a császárságot. Egyáltalán nem kellett volna behódolni a mongoloknak a Bölcsesség Tengere megtisztelő címért cserébe, sőt példát lehetett volna venni a kínaiakról, akiket csak 70 évig tartó elkeseredett harcok után tudtak meghódítani, de még akkor sem adták fel, és újabb 90 év makacs verekedés után elűzték az idegen hódítókat. Hozzájuk hasonlóan a tatárjárás útjába eső számtalan nép vállalta a csaknem biztos pusztulás veszélyét, és esélytelenül is harcba szállt a szabadságért. Persze nekik sem kellett volna így tenniük, hanem választhatták volna a tibeti módszert is, a békés behódolást és együttműködést. Nekünk, magyaroknak is felajánlotta Batu kán, hogy csatlakozzunk hozzá.

Ha már rólunk van szó, hol is tartunk most? Éppen felzárkózunk. Miért vagyunk lemaradva? Mert valamit mi is elrontottunk. Nem kellett volna megvárni, amíg Gorbacsov kikaparja nekünk a gesztenyét. Nem kellett volna a Kádár-rendszer puha diktatúrájában tengődni, de ahhoz nem kellett volna szovjet csatlósnak lennünk. De ahhoz, hogy ne legyen szovjet megszállás, előbb nem kellett volna német csatlósnak lennünk és hadat üzennünk a szövetségeseknek. Nem kellett volna puskalövés nélkül hagyni, hogy 1944-ben Németország megszállja hazánkat. Nem kellett volna az elcsatolt területek visszaszerzése érdekében bárkivel szövetkeznünk. De ehhez persze nem kellett volna hagyni, hogy elcsatolják azokat a területeket. Nem kellett volna aláírni a trianoni szerződést, mint ahogy a kínai küldöttségnek volt vér a pucájában, és nem írta alá, hogy Csingtao-t a japánoknak adják. Eleve nem kellett volna elveszteni az első világháborút, sőt el se kellett volna kezdeni. Nem a végén, hanem az elején kellett volna őszirózsás forradalmat csinálni. Nem kellett volna a biztos vesztes Ausztria oldalán hadba szállni. Ehhez nem kellett volna kiegyezni velük 1867-ben. De, hogy ne legyünk kiegyezés-kényszerben, nem kellett volna elveszteni az 1848-49-es szabadságharcot. Már a forradalmat sem kellett volna kirobbantani 1848-ban, ha igazságos Mátyás király nem játssza át a magyar korona öröklési jogát a Habsburgoknak, és nem kellett volna a Habsburgokkal szövetségben harcolni a törökök ellen, ha egyedül is képesek lettünk volna kiűzni őket.

Nem kellett volna tetőtől talpig páncélban, teljes fegyverzetben, lovon beugratni a megáradt Csele-patakba. Nem kellett volna olyan kegyetlenül megtorolni a Dózsa-féle parasztfelkelést, akkor biztos nagyobb lett volna a magyar sereg Mohácsnál. Dózsának viszont nemesember létére nem kellett volna a lázadás élére állnia, a magyar uraknak pedig nem kellett volna okot adniuk a felkelésre. Nem kellett volna többet belviszálykodni, mint a külső ellenséggel törődni. Nem kellett volna megvárni Julianus barát híradását a tatárokról, és nem kellett volna a kunok vezérét, Kötönyt lekaszabolni, elveszítve ezzel az egyetlen potenciális szövetségest, aki jól ismerte a mongolok harcmodorát. De még így sem kellett volna a muhi csatát elveszteni, ha IV. Béla királyunk lett volna olyan jó hadvezér, mint amilyen jó országépítő volt. Nem kellett volna hagyni, hogy az Árpád-ház kihaljon – nem kis részben azért, mert a fiúutódok egymást gyilkolászták, amíg el nem fogytak. Nem kellett volna megállni a Kárpátoknál, és akkor most mi lennénk Nyugat-Európa, és hozzánk akarnának felzárkózni.

De akkor most nem lennénk magyarok, mint ahogy a tibetiek sem tibetiek lennének és a kínaiak sem kínaiak, ha nem azt tették volna, amit nem kellett volna. Én is az vagyok, aki vagyok, az tett ilyenné, ami életem folyamán megtörtént velem, amit én tettem másokkal, és amit mások tettek velem. És – bár hihetem, hogy nem kellett volna – mégis így kellett lennie, mert szükségszerűen következett a megelőző eseményekből. Ez van, ezt kell szeretni – vagy utálni.

Így van ezzel minden ember és minden nép. Történetünk egymásba fonódó események és megvalósulási feltételeik, okok és okozatok láncolata, amelynek leágazásai a kapcsolatok sűrű, összefüggő hálóját képezik. Ezt hívja a tibeti buddhizmus tantrának, „szövetnek”. Mások globalizációnak hívják.

Az emberiség története – benne a kínai történelemmel – egy régen kezdődött, de máig eleven folyamat, aminek részesei vagyunk, mert miránk is hat és minket is alakít (sokszor tudtunkon kívül). Ahogy a mi önazonosságunkat, éntudatunkat és a világról alkotott véleményünket eddigi életutunk élményei határozzák meg, ugyanúgy Kína megértésének kulcsa is a történelemben gyökerezik, és az időben visszafelé tett lépésekkel, „emlékezéssel” járható be és tárul fel összefüggéseiben. Ezért Kína történelme is – mint minden történelem – a jelenkor lenyomata; a múlt és a jelen közötti összefüggések rendszere, amelyben a múlt eseményei szükségszerűen vezetnek el a jelenkor problémáihoz, egyben megteremtik jövőbeni megoldásuk feltételeit és persze korlátait is. Ezért is ajánlom a történelem mindenkinek blogot azok figyelmébe, akik nem földön kívüli idegenek, hanem ezen a világon élnek, itt és most – mint te is, Alien.

Ne azt hajtogassátok, hogy másoknak mit nem kellett volna, hanem azon gondolkodjatok, hogy nektek mit kell tennetek. Ne hebehurgyáskodjatok, hanem tanuljatok történelmet és földrajzot. Emlékezzetek arra, hogy a hunok annak idején visszapattantak a Nagy Falról, és ezzel elindították a népvándorlás egymást követő hullámait, amik egy röpke történelmi időpillanat, háromszáz év alatt a római birodalom bukásához vezettek.

Mit gondoltok, miért gyepálják a nepáli és az indiai rendőrök a békétlen tibeti barátokat? Azért, mert tudják azt, amit ti nem: ha Tibetet kiszakítják Kínából, akkor háború lesz, méghozzá először Kína és India között (és mellékesen Nepálnak is megvan a maga baja, nem hiányzik neki egy háború Kínával). Kína és India: a világ két legnépesebb országa, mindkettő atomnagyhatalom. És – ezt sem én találtam ki – ott vannak még a perzsák, az arabok és a törökök (no meg az oroszok) a szomszédban, egyben a mi szomszédságunkban is. Olyan népvándorlás elé nézünk, ami még háromszáznál is kevesebb év alatt megbuktatja a brüsszeli birodalmat, aminek mi is része vagyunk. Ezt akarjátok? Nem hallottátok a bűvészinas tanulságos meséjét? Szellemet idézett, s nem bírt vele.

Buddha Indiában, Lao-ce és Konfucius Kínában, a dalai láma Tibetben született. Azon a vidéken sok az okos ember. Talán, ha békén hagyjuk őket, és nem avatkozunk be erővel, fenyegetéssel és nyomásgyakorlással, akkor együtt kitalálnak valami jó megoldást. Olyant, ami nemcsak a négymillió tibetinek, hanem az 1300 millió kínainak és az ezermillió indiainak is jó. Olyant, ami nem vet véget az emberiség történelmének. Hogy ne ez legyen életünk nagy felismerése: „basszus, nem kellett volna...”.

Már Csuang-ce, egy másik taoista bölcs  is erre figyelmeztet, kétezerháromszáz év távolából: Föl kell ismernünk, hogy az, amit az ember tud, sokkal kevesebb annál, amit nem tud s hogy az idő, amely születésünk óta telt el, lényegesen rövidebb, mint az, amely születésünk előtt folyt le s ha az ember megkísérli a kisebbel betölteni a nagyobbat, ez csak tévedésre vagy zűrzavarra vezet, aminek sohasem lesz vége (Brelich Angelo tolmácsolásában, Farkas Lőrinc Imre Kiadó, 1991).

Ezért mondom nektek, jóindulatúan:

Ne alakítsátok a történelmet, ifjú bűvészinasok, alakul az magától is.