Ha hiszitek, ha nem...

            A vallás: közügy vagy magánügy? Konfuciusz azt mondaná: „Honnan tudjam?”. Buddha meg azt: „Sem az egyik, sem a másik”. Én meg azt: a vallás (számomra) magánügy, de a vallásszabadság közügy.  Például a kilencvensokéves ismerősöm (aki még mindig kórházban van) meséli, hogy rendszeresen bejár a kórterembe egy ágrólszakadt ipse, és megpróbál lelki vigaszt nyújtani a betegeknek azzal, hogy elmondja: isten szereti őket, és a túlvilágon majd nem fog fájni semmijük. A néni megrögzött ateista, de már többször végighallgatta, részben udvariasságból, részben unalommal vegyes kiváncsiságból. De legutóbb éppen rossz napja volt, ezért közbevágott: „Ne haragudjon, most fáradt vagyok, pihenni szeretnék” –, és hátat fordítva alvást tettetett.

            Azt is elmesélte, hogy már gyakorlott szellemirtó, mert többször próbálták megtéríteni, sikertelenül. Legutóbb a kaputelefonon szóltak fel, és annyira szépen beszéltek, hogy beengedte őket a lakásába is, emiatt aztán nagy letolást kapott az unokájától. De nem volt semmi baj, tényleg azok voltak, aminek mondták magukat: mormonok. Nyakkendőben, öltönyben, halkszavúan, udvariasan. Mindent elmondtak, ami ahhoz szükséges, hogy eldönthesse, őket választja-e, aztán meghagyták a telefonszámukat és elköszöntek.

            Én meg azt meséltem el a néninek, hogy a múlt szombaton délben csöngött a kaputelefon, és egy ürge azt kérdezte, hogy bejöhet-e, mert a biblia éve van, és arról szeretne beszélgetni velünk. A feleségem csak annyit mondott, hogy „Ebédelünk!”, és lecsapta. Pedig még nem is ebédeltünk, éppen a csirkepaprikást kavargatta, nehogy odaégjen.

            Amióta nyugdíjas vagyok, még egyszer sem szunyókáltam ebéd után (lehet, hogy kellene), és reggel is csak negyed órával később kelek fel, mint amikor még korán munkába indultam. Vasárnap is már tíz órakor túl voltam a reggelin, és éppen aktívan, tessék-lássék tettem-vettem, ahogy egy friss nyugdíjashoz illik, közben azt dúdolgattam, hogy „Oly jó ez a vasárnap...”, amikor az ablakunk alól éktelen zenebona és óbégatás harsant fel, elektromos hangerősítőkkel százezer decibelre feltuningolva. Majd’ összecsináltam magam. Kinéztem az ablakon, láttam is egy pár lakókocsit, meg egy egész menetet vidáman énekelve, táncolva, ugrabugrálva továbbhaladni, de még a távolból is fülsértően visszhangzott a ricsajozásuk.

            - Hát ezek meg miféle szerzetek? – kérdeztem tettetett naívitással.

            - Krisnások – jött a válasz a nejemtől.

            Na ezekkel sem állok le többet beszélgetni az Astoriánál, és nem veszek tőlük semmit ezentúl. A buddhisták is koldulnak, de legalább nem ennyire tolakodóak és hangosak. Legalábbis itt, Magyarországon. Leszámítva a Tibetieket Segítők Társaságát. Ugyanakkor jóleső érzéssel tölt el, hogy nálunk ekkora nagy vallásszabadság van, hogy mindenki szabadon megvallhatja, kihez akar tartozni, akár a többséghez, akár a kisebbséghez. Arra is büszke vagyok: Isten szeret engem. Ezt onnan tudom, hogy több helyen is írva vagyon graffiti formájában az aluljárókban és a házfalakon: „Isten szeret téged!”. Az is félreérthetetlen jelzés, hogy a Moszkva téren kívül már a Nyugati aluljáróban is találkoztam azzal a dél-koreai rezesbandával, amelyik dobhártya-hasogató dobolással ad kifejezést az igehirdetési alkalom felett érzett őszinte örömének. Azt azért megfigyeltem, hogy minél kisebb egy csoport, és minél zagyvább nézeteket hirdet (és itt most nem csak a vallási szektákra gondolok), annál hangosabban igyekszik felhívni magára a figyelmet. De most nem arról akarok elmélkedni, hogy vajon a tüntetés és a hangoskodás-e a legdemokratikusabb önkifejezési forma (szerintem nem, de ezen most ne nyissunk vitát), hanem arról, hogy van-e vallásszabadság Kínában, avagy rút üldöztetés sújtja a pekingi kormány alatt sínylődő igazhitűeket.

            A kínai vallási elnyomással és a mártíromságra is kész hívők dacos ellenszengülésével először a hsziani nagy Vadludak Pagodájában találkoztam, ahol az egyik fiatal zen buddhista apát vezetett körbe. Miközben az ereklyéket mutogatta, feltűnt, hogy lukas a feje. Pontosabban a kopasz koponyája tele volt apró, veres pöttyökkel, amik olyan sebhelyeknek látszottak, mintha égő cigaretta-csikkeket nyomtak volna el rajta az inkvizitorok. Meg is kérdeztem tőle, hogy mitől olyan, mintha bárányhimlős lenne. Készségesen megmagyarázta, hogy a lukakat ő saját maga égette a fejébe (nem cigarettával, hanem füstölőkkel), mert ezzel is demonstrálni akarta nagy elhivatottságát Buddha előtt. „És ezt szabad?” – csúszott ki a számon. „Nem szabad” – ismerte be. A kínai kormány rendeletben tiltotta meg az önsanyargatást, aki pedig gyerekeket tesz ki hasonló kínoknak, azt meg is büntetik. A szerzetesrendeket azonban nem tudják olyan szigorúan ellenőrizni, meg tán nem is akarják.

            - Én még gyerek voltam, 12 éves, amikor először égettem pöttyöket a kobakomra – mondta az apát büszkén. – Önként tettem, és annyira büszke voltam magamra, hogy nem is fájt.

            Nincs mit csodálkozni: Bódhidarma egyik követője a saját kezét vágta le elhivatottsága bizonyságául, hogy a mester végre tanítványává fogadja. Akkor még nem korlátozták Kínában a vallásszabadságot.

            Az alkotmány második (emberjogi) fejezete kimondja: „Kínában vallásszabadság van. Senki sem kényszerítheti a polgárokat, hogy higgyenek, vagy ne higgyenek egy vallás tanaiban, senkit sem érhet megkülönböztetés azért, mert hisz vagy nem hisz. Az állam megvédi a normális vallásos tevékenységet. A vallást nem szabad a közrend megzavarására, a polgárok egészségének kárára, vagy az állami oktatási rendszer bomlasztására felhasználni. A vallási intézmények és ügyek nem állhatnak külföldi irányítás (dominancia) alatt.”

            Mi a baj ezekkel az előírásokkal? Szerintem semmi. A kérdés a gyakorlati megvalósítás mikéntje: tényleg szabad Kínában a vallást gyakorolni, vagy hátrányt lehet szenvedni a meggyőződésért? Egy nemrégiben eszközölt felmérés szerint  a 16 évesnél idősebb kínaiak 31 százaléka mondja vallásosnak magát (lásd National Geographic, 2008. július). Ez, ha jól számolom, kb. 400 millió ember. És aki imádkozni akar, annak van hova mennie. A gyerekeimnek már templom-mérgezésük volt Kínában, annyit jártunk – szombat-vasárnaponként turistaként – buddhista, taoista és konfuciánus kegyhelyekre. Igaz, keresztény templom jóval kevesebb volt. De a vallásszabadság nem azt jelenti, hogy mi mondjuk meg a kínaiaknak, hogy miben és hogyan higgyenek. Szinte minden szentélyben füstölőket lóbáló, hajlongó, térdeplő, imádkozó kínaiakat láttunk, tömegével. Szabadon gyakorolhatták a vallásukat. A pekingi és a Csengtö-i lámatemplomok előtt és azokon belül hasoncsúszó-mászó tibeti buddhista hívőkből is akadt szép számmal, és nem szaladoztak utánuk kínai rendőrök gumibotot lóbálva. A legtöbb templomot állami segítséggel újították fel, de persze hozzájárultak a hívők is, köztük a külföldre szakadt kínaiak és a japán, koreai, egyéb nemzetközi vallási alapítványok, társaságok. Van még sok lepusztult létesítmény is, akad tennivaló bőven.

            A kínaiak többsége egyszerre mindhárom „nemzeti vallást” követi, mindegyiknek a szentjei előtt hajbókol, mindegyiknek áldoz, ha nem nagyon hisz bennük, akkor is – biztos, ami biztos alapon. A kisebbség meg muszlim, zsidó és egyéb tanokat követ. Újabban divat lett keresztény templomban esküvőzni. Még a csigatévé is elkövette azt a bakit, hogy az egyik szenzációs amatőr felvételen, amit egy esküvői tanú forgatott a földrengés alatt, éppen egy szecsuáni templom összeomlását mutatta a fehér ruhába öltözött menyasszonnyal, amint kimászik a romok alól. Ezek szerint Szecsuánban is vannak keresztény templomok? Jé, sőt nahát.

            Viszont – mint azt Semjén Zsolt bőszen a szemükre hányja – nem ismerik el a római pápa püspök-kinevezési jogát. Miért is tennék? Amikor a Vatikán – néhány közép-amerikai banánköztársasághoz és csendes-óceáni szigetecskéhez csatlakozva, az ENSZ-tagállamok túlnyomó többségével ellentétben – Tajvannal ápol dipomáciai kapcsolatot, nem Pekinggel. Különben is: „a vallási intézmények és ügyek nem állhatnak külföldi irányítás (dominancia) alatt”. Egyébként, ha elolvassátok Montgomery tábornok emlékiratait, akkor megértitek, hogy miért volt ugyanez az elv olyan fontos például a brit harci szellem fenntartása szempontjából a második világháború alatt, amikor a Vatikán – hogy is mondjam – nem foglalt egyértelműen állást, a briteket viszont lelkesítette, hogy az uralkodójuk egyben az anglikán egyház feje is, vagyis isten velük van. Őket érdekes módon mégsem bírálja Semjén Zsolt, mint ahogyan az egyház és az állam „szétválasztását” hirdető „liberálisok” sem ostorozzák a dalai lámát politikai szerepvállalása és államfői ambíciói miatt.

            A vallási tolerancia hiányáról éppenséggel a katolikus hittérítők tettek bizonyságot akkor, amikor megtagadták azoktól a kínaiaktól az üdvösséget, akik – ragaszkodva a hagyományokhoz – őseik képmása előtt tiszteletadást teljesítettek. Pedig a kínaiak történelmük folyamán általában nyitottan, kíváncsian és befogadóan viszonyultak az idegen vallások tanaihoz, igyekezve azokból minden „hasznosíthatót” átvenni. Igaz, a dogmákat nem nagyon szerették, és elég sajátosan értelmezték őket a kínai kultúra hagyományos kategóriáinak keretei között. De vajon nem ez-é az igazi vallásszabadság?

            Fenghuang festői városkája folyójának partján – többek között – van egy pihenőhely egy Kína-szerte híres költő emlékére, aki köztudomásúlag szerette a cigit, a piát és talán még a nőket is. Sokan zarándokolnak ide, kínai turisták, a legtöbbször vidám, hangos csoportokban, férfiak, nők vegyesen. Jókat esznek-isznak, nevetgélnek, elszavalják a költő egy-két versét, meghajolnak az emléktáblája előtt, aztán továbbállnak. Néha ott hagynak a kövön egy pakli cigarettát vagy egy kis üvegcsét, benne méregerős, büdös cirokpálinkával. Azt szerette az elhunyt is. Még most is szeretheti, mert másnap reggelre már nincs ott sem a cigi, sem a pia. Így ápolják a kínaiak az elhunytak emlékét, és persze még ezer más módon is. 

            Hogy a hatóságok betiltották a Falunkung-ot? Passz. Biztos volt rá okuk, mint ahogy a németeknek is a scientológia betiltására.

            Üldözik a tibeti buddhizmust? Tibetben 1780 templom van, minden 1600 emberre jut egy. A vallásszabadságra oly kényes Angliában csak minden 3000-re. Van egy olyan érzésem, hogy a száműzetésben berzenkedő lámák nem annyira a templomok számát keveslik, mint inkább a világi iskolákét sokallják. Dehát: „A vallást nem szabad az oktatási rendszer bomlasztására felhasználni”. Nem mindenki csak a mantrákra kíváncsi.

            A muszlimokat nagyon elnyomják. Sokan aggódnak amiatt, hogy a hszincsiangi ujgúroknak még a házassági szokásaik gyakorlását is tiltják, értsd: nem engedélyezik a többnejűséget. A legjobban azok a nyugati politikusok aggódnak, akik a saját országukban a fejkendő viselését is megtiltották. Kína meg amiatt aggódik, hogy a vallásszabadság örve alatt néhány kis nemzetiség többmillió négyzetkilométert akar kioperálni az országból úgy, hogy a többi, náluk is kisebb, más vallású nemzetiséget és az 1200 milliós többségi hanokat egy a mostanihoz képest felakkora területre akarja „önkéntes száműzetésbe” kényszeríteni. Vannak, akik ezt nem vallásszabadságnak, hanem etnikai tisztogatásnak hívják.

            Nem tudom miről, de most az jutott eszembe, hogy sok-sok évvel ezelőtt egy barátommal a pekingi főpostán karácsonyi üdvözlőlapokat és egyebeket vásároltunk, és a kínaiak „nyitottságának” bizonyítékaként megelégedéssel fedeztem fel egy aktnaptár-kollekciót a kínálatban. Meg is böktem a haveromat: „Öreg, mit szólsz, hogy most már nálatok is lehet ilyeneket kapni?”. Megvetően, foghegyről válaszolt: „Láttam én már ilyet, nem is egyszer. De, hogy pénzt is adjak érte? Kicsi a szobám fala, én ugyan el nem csúfítanám ilyen szeméttel. Akkor inkább maradok Mao Ce-tung és a Könyörületes Buddha képmásánál”.

            Tudtad azt, ó nyájas olvasó, hogy Avalokitesvara, a könyörületes, akit a kínaiak „látó-halló”, azaz együttérző Buddhának is hívnak, és akinek a dalai láma az újjászületett megtestestülése, eredetileg (Indiában) férfi volt, és Kínában nőalak lett belőle? Ő a legnépszerűbb kínai Buddha, hozzá imádkoznak a legtöbben, az ő képmása előtt hajlonganak a legbuzgóbban. Ha úgy vesszük, a dalai láma előtt. Arra viszont még nem volt példa, hogy a dalai láma nő lett volna, és szerintem soha nem is lesz ilyen. A tibeti buddhizmus magasztos, felvilágosult szellemiségével úgy látszik nem fér össze a nemek ilyen mérvű egyenjogúsága, mint ahogy a katolikus vallás papjai közt sem lehetnek nők.

            Öreg kínai barátom igazat mondott, ezt tanúsíthatom. Magam is nemegyszer láttam vidéki, kitűnő konyhájú kifőzdék falán (miközben az ottani paprikás csirkére várakoztunk) egymás mellett mosolyogni Mao Ce-tungot és a Könyörületes Buddhát.

            Hozzátok szólok, ó hívők és hitetlenek, kik egyaránt kedvesek vagytok szívemnek. Bizony mondom néktek, ha hiszitek, ha nem: Kínában van a világon a legnagyobb vallásszabadság.