Lopnak a kínaiak

Lopnak a kínaiak. A szellemi tulajdonra specializálódnak. Az újításokra, a brilliáns ötletekre, a technikai csodákra és a szervezési ismeretekre. Azért, mert nekik nincs ilyenjük. Lesajnálják a szerzői jogokat, és ezzel veszélybe sodorják a találékony Nyugatot. Még a pandát is lopták, és erre bizonyítékom is van.

Az alábbi kép június végén jelent meg a Huanqiu Shibao (Global Times, azaz Világidők) című kínai internetes lapban.

            A cikk címét valahogy így lehetne lefordítani: Miért baszkurálja az USA Kínát? Vagy prózaibban: Miért tartja az USA Kínát olyan rettenetesnek? Az illusztráció szerintem – a grafikai kivitelezés technikai színvonalától eltekintve – szellemes és találó. Jól szimbolizálja azt a – valószínűleg igaz – érzést, hogy az amerikaiak (persze kötelezően hozzátéve: tisztelet a kivételnek) mindentől félnek, ami nagyobb, erősebb és szebb náluk, és minden ilyen „szörnyetegetet” (képletesen szólva) legszívesebben helikopterről legéppuskáznának, mint King Kongot. Panda az Empire State Building tetején: félreérthetetlen utalás az amerikai-kínai viszonyra (vagy legalábbis annak egy aspektusára). Annyira jó, hogy a cikk szinte fölösleges is.

            Nem kellett hozzá három-négy nap sem, és egy tekintélyes amerikai internetes lapban, a BusinessWeek-ben megjelent a következő ötletes rajzocska:

            A hozzá tartozó cikk szerzői: Dexter Roberts és Chi-Chu Tschang (utóbbi nyilvánvalóan kínai származású amerikai). A cikk címe Kína: Olimpiai csúcson az ipari veszteségek. De nem ez a pláne, hanem az, hogy az illusztráció alatt ott a rajzoló neve: Jon Krauze is – finoman, de határozottan jelezve, hogy itt szerzői jogok által védett mesterműről van szó. Innen kezdve, ha valami gonosz kínai ötlet-tolvaj egy akármire mászó pandát próbálna lerajzolni vagy lefényképezni, akkor rögtön nemzetközi bíróság elé lehetne citálni.

            Szerintem ez a rajzocska technikai színvonalát tekintve még a kínainál is gagyibb. Fele olyan szellemes sincsen, sőt egyáltalán nem szellemes. Még köszönő viszonyban sincs a tartalommal, képi szimbólumnak gyengécske, félresiklott asszociációkat kelt. Viszont egyértelmű lopás, ha le is védették. BusinessWeek. Hetenkénti üzlet a lopás.

Maga a cikk különben arról szól, hogy az olimpia alatti pekingi levegőminőség védelme érdekében a kínai hatóságok korlátozzák egyes nagyon szennyező ipari üzemek működését, és ezzel hatalmas kárt okoznak a kínai (és a külföldi) termelőknek, a kínai munkásoknak és a nyugati fogyasztóknak is, akik egy sor termékcsoportban üres polcokkal fognak találkozni az üzletekben (ha eljön az ideje, majd fogok Barbie Babázni is). Vagyis a kínaiak már megint ráköptek a karbidra. De ha nem függesztenék fel az ipari termelést és nem korlátoznák a pekingi gépjármű-forgalmat az olimpia idejére, akkor is megkapnák a magukét.

            Erről eszembe jut, hogy tavaly egy kínai társadalomtudós professzor-asszonnyal beszélgettem, és azt kérte tőlem, hogy ugyan mondjam már meg, hogy mit tegyenek annak érdekében, hogy a világ elhiggye nekik, hogy nem akarják elfoglalni és gyarmatosítani a földkerekséget, hanem csak szeretnének fejlődni és gyarapodni, és békében élni másokkal. Előadtam neki a szokásos blabla szöveget, hogy nyíltság, meg átláthatóság (transzparencia) meg ilyesmik. Ma már tudom, hogy ezt kellett volna mondanom: „Professzor-asszony, csinálhatnak amit akarnak, fogadkozhatnak és esküdözhetnek, akár a fejük tetejére is állhatnak, a világ – Amerikával és Európával az élen – akkor sem fog hinni maguknak”. Azt még ma sem mondanám neki (mert a kínaiak nagyon nem szeretik a csúnya, alpári beszédet), csak gondolom, hogy akár a seggük lukát és Hu Csintao elnök magánvécéjét is megmutathatnák a CIA-nak, az se lenne elég a transzparenciából, mint ahogy Szaddám Huszein aranyozott vécécsészéjében is keresték az ellenőrök a tömegpusztító fegyvereket és az Al Kaidásokat, és akkor sem hitték el a szemüknek, hogy nem látnak semmi különöset, legfeljebb egy nagy kupac szart. Bocsánat.

            Tudtad azt, ó nyájas olvasó, hogy egyes nagyon-nagyon demokratikus országok titkosszolgálatai az emberi jogok védelme érdekében folytatott állhatatos harcuk jegyében nemegyszer halált megvető bátorsággal és szupertitkos operatív kézikönyvekbe illő merész akciókkal még a legelvetemültebb diktátorok ürülékéből is szereztek mintát, hogy azt biokémiai analízisnek vessék alá, és ezzel vonjanak le felbecsülhetetlen értékű következtetéseket e diktátorok egészségi állapotáról és pszichés sebezhetőségéről?

            De visszatérve a pandamacikra és egyéb egzotikus állatfajtákra, azt is olvastam valahol, hogy a britek szabadalmaztatták a pekingi kacsa genetikai összetételét. Innen kezdve tehát ha Kínában vagy bárhol a világon pekingi kacsát rendelsz, ó nyájas olvasó, akkor tudjad, hogy durván megsérted a szellemi tulajdonjogokat, arról nem beszélve, hogy hamisított kacsahússal töltött palacsintát eszel még a legelőkelőbb pekingi vagy hongkongi étteremben is. Igazi pekingi kacsát csak a brit szabadalmi hivatal menzáján szolgálnak fel. Másrészről viszont azt sem árt tudnod, hogy Joseph Stiglitz, Nobel-díjas amerikai közgazdász biológiai kalózkodásnak nevezi az állat- és növényfajok, no meg a gyógyszerek genetikai és egyéb összetételének szabadalmaztatását, amivel a Nyugat felbecsülhetetlen kárt okoz a szegényebb ázsiai és afrikai embertömegeknek. Ő egyébként – láss csodát – azt a kínai gazdaságfejlesztési modellt tartja sok tekintetben példaértékűnek, amelyik dacolt az IMF és a Világbank ajánlásaival, és nem azt a kőkemény piaci liberalizmust vezette be, aminek mi is isszuk a levét, hanem a szociálisan érzékeny, állami beavatkozást sem kizáró, a központi tervezés egyes elemeit is megőrző piacgazdaságot. Na nem is kapott ezekért a meglátásokért Nobel-békedíjat mint a dalai láma, de egy közgazdasági Nobel-díj azért leesett neki is.

Aki azt hiszi, hogy a kínaiak annyira hülyék, hogy semmit sem tudnak maguktól kitalálni, az a hülye. 2006 óta Kína költi – az Egyesült Államok után – a legtöbbet kutatás-fejlesztésre. Annak idején ők találták fel a talicskát, a boltíves hidat, a szügyhámot, a vas- és acélgyártást, a porcelánt, a selymet, az iránytűt, a könyvnyomtatást, a lőport és még sok minden mást, ami forradalmasította Európát, és beindította a fejlődést az öreg kontinensen. Az igaz, hogy a forgópisztolyt, a géppuskát, az atombombát és az űrhadviselést nem ők találták fel. Nekik eszükbe sem jutnak ilyen korszakalkotó gondolatok. De meg tudják csinálni, ha nagyon akarják. Ha pénz kell hozzá, megveszik, ha lopni kell, ellopják. Ha sem megvenni, sem ellopni nem tudják, akkor majd kifejlesztik ők maguk.

Egyébként a lopással szemben sem az az ellenszer, hogy nem üzletelünk velük. Eleve többfelhasználós lícensz-szerződést kell velük kötni, hosszú távon magas színvonalú, garantált szolgáltatásokat kell nyújtani, és szüntelen újításokkal folyamatosan az élen kell maradni. Ja, hogy erre nem vagyunk képesek? Akkor inkább siránkozzunk, hogy lopnak a kínaiak. Vagy védessük le a pandamacit, a pekingi kacsát, az oldalt, combnál felsliccelt hosszú egyberuhát (qipao), a zsinóros mentét, a gombokat, meg a jogállamot. Az is előbb volt Kínában, mint Amerikában vagy Magyarországon. Az izgi és szexi amerikai filmeket meg aztán mindennél jobban védjük, nehogy lemásolják azok a fránya kínaiak. A legtöbbjüket én annyira védeném, hogy be sem mutatnám.

Kísérgettem én már olyan magyar delegációt Kínában, akik azzal mentek ki, hogy ezt is meg azt is eladják, és azzal jöttek haza, hogy de jó lenne emezt is meg amazt is megvenni a kínaiaktól, csak sajnos nincs rá pénzünk. 

Megoldás: Lopjunk el mindent, amit lehet (mint a BusinessWeek és sokan mások), védessük le, aztán jelentsük fel őket, hogy lopnak.

Na erre mondom én Szofoklész után szabadon: Sok van, mi csodálatos, de van, ami egyenesen elképesztő.