Cenzúrázok

            Azt ígértem, egy hónapig nem írok semmit ide, hacsak valami „egetverő” nem történik. Azt is ígértem, hogy a hozzászólásokat olvasom. Én mindkét ígéretemet megtartottam. De közben történt valami „egetverő”, rendkívüli dolog: kijöttem a sodromból. Van neki konkrét oka is (már negyedszer nevez benoe-tafinaf „blogozó bácsinak” – egy, kettő, három, sok), de persze nem ez az igazi ok. Olyan ez, mint – ahogy azt egy katasztrófaelméleti könyvben olvashatjátok – amikor a türelmes és szívós teve n szalmaszálból álló teherrel szilárdan áll a lábán, de az n+1-ediktől összeroskad. Nálam ez volt az utolsó csepp a pohárban. Talán, mert Kínában megtanultam tisztelni az öregeket. Nemcsak az ilyen „fiatal öregeket” mint amilyen én is vagyok, hanem a véneket is.

            Blogozó bácsi. Lehet, hogy túl kifinomodott a fülem, de szerintem ebben benne van, hogy egy bizonyos életkoron túl az ember ne üsse az orrát a fiatalok dolgába, és ne higgye azt, hogy tudja kezelni a számítógépet vagy, hogy bárki kíváncsi arra a tartalomra, amit ő szolgáltat. Így hatvanhoz közel-távol mint határeset viccelődhetek magamon, ha megkérdezik, hogy vagyok, azt mondom: öregesen. „Mert magamat kigúnyolom, ha kell, de, hogy más mondja, azt nem tűröm el.” Fiatalember! Ne tévelyegj. Negyvenéves korodra tanulhattál volna egy kis jó modort! Mondjuk a kínaiaktól. Már úgy értem, a kultúráltabbaktól. Mert vannak olyanok is, nem is kevesen. Ha nem is találkoztál velük. Szerintem meg nem ismered fel őket, mert nem tudod, mi az. Én is jó matekos vagyok, de a jó modort még annál is többre becsülöm.

            Egy kínai nem is értené, ha valaki lefordítaná neki, hogy mit akarsz azzal mondani: blogozó bácsi. Nincs benne a kultúrájukban az öregek fikázása. Mi ebben a vicc? Én értem. Egyszer-kétszer elmegy, érveket helyettesítő szellemeskedésnek jó. Állandó jelzőként viszont nem mókás csipkelődés, hanem otromba piszkálódás. Nem illendő.

            Ez itt az én blogom. A blog: sajátos műfaj. Fiatalos. Szabad, sők illik benne tegeződni. Szabad ellentmondani, vitatkozni, még tiszteletlenül is. Szabad megsértődni. Szabad – a jóízlés határain belül, stílusérték-fokozóként – csúnya szavakat használni. Szabad hülyeségeket mondani. Azért vannak a hozzászólók, hogy helyre tegyenek. Én is kapok hideget-meleget. Ami meggyőző, azon elgondolkodok, és megszívlelem. Ami nem az, azt megcáfolom, visszautasítom. Ha falrahányt borsó az, amit mondok, akkor sajnálom, de tudomásul veszem. Az élet megy tovább.

            A blogban még ezen kívül is sok mindent szabad. Szabad lebaromújságírózni nemzetközileg elismert szakértőket. Szabad olyan rasszista, 19. századi, gyarmatosító nézeteket hangoztatni, kimondva vagy csak sejtetve, hogy a kínaiak nem tudnak gondolkodni, nem tudnak alkotni, nem értenek a matematikához, a gazdasághoz és a tudományokhoz általában, alávalóbbak az amerikaiaknál, a magyaroknál, a Nyugatnál és a japánoknál. Nem fejlődik a gazdaságuk, elmaradott a társadalmuk, nincsenek figyelemre méltó eredményeik, mit sem ér a többezer éves történelmük, tőlük semmit sem lehet tanulni (jó modort meg pláne), nincs is kultúrájuk. Nem tudják, mi az, hogy önzetlenség. Halott a nyelvük (amit a világon a legtöbben beszélnek és írnak, és az interneten ma még csak a második legnagyobb nyelv.) Nem is lesz belőlük semmi, még száz év múlva sem. Ezt mind szabad, mert a vélemény azt minősíti, aki hangoztatja, és ha nem mondanánk ki, amit gondolunk, és nem hallgatnánk meg annak kritikáját, akkor kockáztatnánk, hogy öregen majd ugyanúgy halunk meg, ahogy fiatalon éltünk: tudatlanul.

            Szabad gúnyolódni azon, hogy a kínaiak 20%-a azt hiszi, lapos a Föld. Ezt még kiegészíthetem azzal, hogy sokan hisznek közülük a fengshui-ben, a taichi jótékony hatásában, Buddha könyörületességében, a csi erejében, a jin-jang megmásíthatatlan törvényében, meg mindenféle babonákban. A keresztények meg Mária szűzen fogantatásában. Az amerikaiak 60%-a a kicsi zöld, földön kívüli emberkékben. A gyerekek a Mikulásban. Ez mind csak ártalmatlan hit. Az igazi abszurditás abban hinni, sőt bízni és akarni, hogy a Pentagonból irányítsák a világot. Még az amerikai haverjaid sem mind örülnek, hogy ezt terjeszted a demokráciájukról. Voltaire mondotta: Aki abszurditásokban hisz, az atrocitásokat követ el. Remélem, te is csak ártalmatlanul hiszel.

            A blogban természetesen szabad mindenféle politikai nézetet hangoztatni, akár szélsőségeset is. Szabad Tibet függetlensége mellett érvelni, vagy ellene. Szabad az ujgurokat szabadságharcosoknak vagy terroristáknak tartani. Szabad a párás ködöt szmognak hívni, vagy fordítva; szabad a China Dailyt nem olvasni és ezzel dicsekedni, szabad magunkat ajnározni és másokat becsmérelni, a kínai írásjeleket tízensok év alatt nem megtanulni és magyarázatképpen nem a saját lustaságunkra, hanem arra hivatkozni, hogy a kínaiak hülyék, mert kínaiul írnak, nem pedig latin betűkkel.

            Ezért nem létezik számodra a kínai kultúra. Mert a kínai kultúra lényege, alapja és legbelső valója az írás. Ez teremt történelmi folytonosságot, kulturális egységet és nemzeti identitást a kínaiak számára.  Ez tükrözi civilizációjuk szellemét, ez ad értelmet az évezredek alatt felhalmozott és megőrzött, vagy a történelem viharaiban elvesztett, de újra megtalált értékeknek. Hogy el tudják olvasni a közel négyezer éves Shang-kori bronzedényekre írt feliratokat, amikkel az ókor embere üzent a 21. századnak. Hogy el tudják olvasni azokat a krónikákat, amiket kétezer évvel ezelőtt írtak a kétezer évvel azelőtti őseikről. Hogy szót értsenek egymással, mert ugyanazon kulturális mintát követve gondolkodnak és írnak akkor is, ha egyébként kölcsönösen érthetetlen nyelvjárást beszélnek.

            Ebben a blogban még sokat fogunk beszélgetni a kínai írásjelekről és a bennük rejlő kultúráról. De te már akkor nem leszel itt, Benoe-Tafinaf.

            Eljött az idő, hogy arról is szóljak, mit nem szabad egy blogban. Nem szabad a tárgytól szisztematikusan eltérve személyeskedni, nyakló nélkül sértegetni másokat. Nem szabad bárkit személyében támadni azért, mert másként gondolkodik, más a neme, faja, nemzetisége, beállítottsága, életkora mint a miénk. Nem szabad hosszabban hozzászólni, mint az eredeti bejegyzés volt. Nem szabad többször hozzászólni, mint mindenki más együttvéve. Nem szabad kilúgozni a tartalmas vitát és mindenütt a középpontba tolakodva elvenni az internetes közösség kedvét a blogozástól és a hozzászólástól. Nem szabad azzal fenyegetőzni, hogy felvesszük a telefont, és kiderítjük mások védett személyi adatait, amit ők szeretnének titokban tartani. Biztos van oka annak, hogy a Laj Csi írói nevet használom. Például nem szeretném az ilyen vitákat a magánéletembe vagy a hivatalos dolgaimba belekeverni. Nem akarok veled összeverekedni a katedrán, amikor mindketten ugyanazon az egyetemi konferencián tartunk előadást, te valami matematikai közgazdasági, stratégiai témában (?), én pedig sinológus közgazdász hadtudósként (?) Kína nemzeti stratégiájáról.

            Ahogy látom, már másokat is fenyegetsz. Kezd elfajulni a dolog, és ezt nem engedhetem.

            Látom, már azt is kiderítetted, ki vagyok. Magadtól jöttél rá, vagy telefonos segítséget vettél igénybe? Kinek telefonálsz, ha személyes adatokat akarsz megtudni? A titkosszolgálatokat felügyelő miniszternek? És utána kinek telefonálsz, ha ki akarsz rúgatni az oktatói állásomból? És utána kinek telefonálsz, ha az MTA-val is vissza akarod vonatni a kutatói megbízásomat? Nagy lesz a telefonszámlád. Én már eleget elértem ahhoz, hogy ettől ne ijedjek meg. Hisz tudod: nincs nagyobb csapás, mint az eleget nem ismerni.

            Jó matekos vagy te is. Tudsz számolni: egy, kettő, három, sok. Besokalltam. Ez az én blogom, ha úgy tetszik, a kis virtuális otthonom. A hozzászólók: a vendégeim. A vendégnek sok mindent szabad. Sok mindent, de nem mindent. Te már többször is vetted a kalapodat, és az orrom alá dörgölted: ez nem a te színvonalad. Egyetértek. Túl sokáig éltél vissza a vendégszeretettel. Ki vagy rúgva.

            Akinek hiányzol, mehet veled. Aki rád kíváncsi, olvassa a nagyonjo.com-ot, de indíthatsz egy nagyonjo.blog.hu-t is. Aki rám kíváncsi, az olvassa a kinama.blog.hu-t. Aki mindkettőnkre, az mindkettőt. Aki egyikünkre sem, az egyiket se. Ez a jó a cenzúrában. Ösztönzi a pluralizmust és a versenyt. Felelősségre és önmérsékletre nevel. Tudom, a blogozónak is van felelőssége, sőt néha kötelessége is. Ezért kapott adminisztrátori jogosultságokat és moderátori hatáskört. Élek vele. Rákattintok a „kommentek, utolsó hónap, e-mail-cím, mindet törölje” menüpontra. Remélem, működik. Kérlek, a jövőben ne próbálkozz. Egy ilyen öreg blogozó bácsinak, mint én, nem élvezet az adminisztrátori menüben való kattintgatás.

            Egy utolsó jótanács az eredményhirdetés után az öltözőben. Biztos jó szakember vagy, de ez nem elég. Ne csak jó üzletember legyél, és ne csak játékelméleti stratéga. Legyél jó ember is, és jó csapatjátékos. Ne a stratégia oktatásával kezdd az egyetemi ténykedésedet. Először gondolkozz el rajta: mit keresel Kínában? Először legyen egy célod, utána legyen hozzá stratégiád. Mondjuk legyen ez a cél: tanulj meg kínaiul írni-olvasni, felsőfokon. Jobban meg fogod érteni Kínát – és a világot is, ami körülvesz. Felfedezel egy kultúrát. Én is negyvenéves voltam, amikor elkezdtem kínaiul tanulni. Nem dicsekvésképpen, azaz dehogynem: ez volt az ötödik idegen nyelvem. És nemcsak számolni meg bemutatkozni tudok rajtuk. Gyorsan haladtam, mert érdekelt. Neked is gyorsan fog menni, ha felfedezed mögötte a kultúrát. Fontos a szakmai szókincs, de ami a kínaiban legalább annyira fontos: a tiszteletteljes üdvözlés, a köszönetnyilvánítás, a szerénységet kifejező és az udvariassági kifejezések. Ha ezeket jól alkalmazod, akkor gördülékeny a kommunikáció. Egyébként elakad.

            Azt mondja Konfuciusz: „Amikor tizenöt éves voltam, a tanulás foglalt el; amikor harminc, már szilárdan álltam; amikor negyven, nem tévelyegtem többé; amikor ötven, megértettem az Ég parancsát; amikor hatvan, fülem kifinomodott; és amikor hetven lettem, már követhettem szívem kívánságát, mégsem hágtam át semmi előírást”.

            Követni szívünk kívánságát, mégsem hágni át semmi előírást – ez lehetne a blogozók és kommentelők hitvallása is. Egész modern gondolkodó volt ez a Konfuciusz.

            Szeptembertől megpróbálok fokozatosan egyre kevesebb politikával és egyre több kultúrával foglalkozni. Persze azért lesz szó kultúrpolitikáról és politikai kultúráról is. Magyar szemmel Kínáról, kínai szemmel Magyarországról. Ez a célom, keresem hozzá a stratégiát. Mint valami olimpiai esküben: Követni fogom szívem kívánságát, de igyekszem betartani a blogozás írott és íratlan szabályait.

            Ezzel a blogozó bácsi elköszön, és holnaptól ismét felveszi a Laj Csi nevet.