Már a kínaiak szerint sem vagyunk a hunok leszármazottai

A www.guoxue.com elnevezésű weboldalon, amely a kínai nyelvi és kulturális  tanulmányok legfrissebb fejleményeinek fóruma, 2008. március 7-én Chen Mingyuan (a Pekingi Egyetem volt professzora)  tollából elemzés jelent meg ezzel a címmel: Jinri Xiongyaliren bing bu shi Xiongnu houyi, azaz „A mai magyarok nem a hunok utódai”. A cikk kivonatos tartalma a következő:

            A múltban néhány tudós azt a nézetet vallotta, hogy a magyarok a hunok leszármazottai, amit elsősorban arra alapoztak, hogy Magyarország kínai neve, Xiongyali (hsziungjali) és a régi krónikákban a hunokra használt Xiongnu (hsziungnu) elnevezés hasonló hangzású népnevek fonetikus átírásából keletkezett és kínaiul ugyanazt a szókezdő írásjegyet tartalmazza. A Han dinasztia története és más krónikák szövegei ebben az értelemben valóban hivatkozási alapként szolgálhatnak az említett teória hirdetői számára, azonban az elmélet sohasem nyert akadémiai színvonalú bizonyítást. A kétségek ellenére a közvéleményben általánosan elterjedt, hogy „a magyarok a hunok leszármazottai”.

            Tisztázzuk, hogy tényleg létezik-e valamilyen kapcsolat a hunok és a magyarok között!?

            A hunok az i.e. 3. évszázadban tűntek fel, a kínai Hadakozó államok korában, és birodalmuk az i.sz. 1. században (a Keleti Han korban) hanyatlott le. Így Ázsia történelmében mintegy 300 évig játszottak jelentős szerepet. A Kína északi határvidékein élő népcsoportok közül ők voltak az elsők, akik a tőlük délre elhelyezkedő régió sivatagi népeit is uralmuk alá hajtották és egy birodalomban egyesítették, amelynek kínai elnevezése „a hun Chanyu  állama” volt. A „szótenger” (cihai) nevű régi kínai nagyszótár (a maga nemében a világon az első ilyen vállalkozás) szövegében az alábbi részre bukkanhatunk: „Hun: ősi kínai családnév, Hu változata is ismeretes. A Hadakozó államok korában, valamint a Yan, a Zhao és a Qin (Csin) dinasztiák idején törzseik az északi határvidéken éltek. A Qin és a Han dinasztia alatt ’Maotun Chanyu’ nevű vezérük egyesítette őket, és egy észak-déli irányban nagy kiterjedésű, virágzó, erős birodalmat hozott létre. Ismétlődő támadásokkal zaklatták a korai Han dinasztiát, amely kezdetben védekezésre kényszerült velük szemben. Han Wudi (a Han korszak Wudi néven uralkodó császára) azonban ellentámadást indított ellenük, több hadjáratot vezetett északra, és számos vereséget mért a hunokra, akik így hanyatlásnak indultak.” Ezután a hunok és a hanok között még több évtizeden keresztül élénk gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok szövődtek. A Keleti Han dinasztia Guangwu császára uralkodásának 24. évében (i.sz. 48-ban) a hunok birodalma két részre szakadt: egy délire és egy északira. A déli törzsek a mai Belső-Mongólia és  a környező vidékek területét lakták, és később létrehozták a (korai) Zhao, a (kései) Xia (Hszia) az Északi Liang (a kínaiak által „északi barbár” dinasztiáknak nevezett) birodalmakat. Az északi hunok viszont már a Han korban vereséget szenvedtek a déli hunoktól és a (keleti) hanoktól, részekre szakadtak, és nyugat felé elvonultak, kikerülve ezzel a kínai krónikások látóköréből.

            Lehetséges-e, hogy a nyugat felé vonuló hunok maradékaiból lettek a magyarok?

            I.sz. 89-91 között az északi hunok fő ereje az Ili folyó völgyébe, Közép-Ázsiába, a Don keleti partjára és a Volga-menti vidékekre húzódott. A helyükön, Kínától északra támadt űrt más nomád népek töltötték be, akik mintegy ötszázezer déli hunnal keveredve a Xianbei (hszienpi) birodalmat hozták létre.

            Az északi hunok 374-ben elsöpörték a doni alánok országát és más birodalmakat, elindítva ezzel a „népvándorlás” hullámát, ami Európa történelmét döntő módon befolyásolta. A 4.-5. század körül a hun „tieqi”-k („vaslovasok”) behatoltak a közép-európai Kárpát-medencébe is. Körülbelül ekkortól nevezték a hunok királyát, Attilát az „isten ostorának”.

            A hunok európai birodalma üstökösként tűnt fel a semmiből, és ugyanilyen gyorsan el is enyészett. De hová lettek a hunok? Néhányszáz évvel később ezt már senki sem tudta.

            A hun birodalom szétesése után germán törzsek foglalták el a Kárpát-medencét csaknem száz évre, őket az avarok 200 éves uralma váltotta fel, közben megkezdődött a szláv népcsoportok beszivárgása.

            Sok tudós úgy véli, hogy a magyarok országának angol „Hungary” elnevezése nem a hun névből ered, hanem a később felbukkanó „onogur” törzsek megnevezéséből. Megjegyzendő, hogy a magyarok saját nyelvükön nem hunoknak hívják magukat, és az országuk elnevezése is Magyar Köztársaság (Magyarország), nem pedig „Hunnia”. A magyarok országa csak Attila után jó 500 évvel, a 9-10. században jött létre.

            A magyar és a finn nyelv egymással rokon, és egyik sem tartozik az indoeurópai nyelvek közé. A magyar akadémikusok jelenleg egyetértenek abban, hogy az eredetileg az Ural-hegység vidékéről útnak indult nomád népcsoport, amelynek hét törzse Árpád vezetése alatt szövetséget kötött, a 9. századra érte el a Kárpátokat, és 896-ban foglalta el a Duna-medencét, létrehozva ezzel a mai Magyarország elődjét. 1000-ben Árpád leszármazottját, Szent Istvánt megkoronázták, és ezzel Magyarország királyság lett. A honfoglalás emlékére (1896-ban) a budapesti Hősök terén monumentális emlékművet emeltek a hét törzsi vezér bronz lovasszobrával. E lovasok öltözéke és felszerelése különbözik a korabeli európai lovagokétól, de az Ural-vidéki nomádok jellegzetességei felismerhetőek rajtuk.

            Lehetnek-e ezek az Ural-táji nomádok a hunok leszármazottai?

            Ez a probléma már megoldódott. A helyes válasz: nem.

            Utánanéztem a tudományos adattárakban, feljegyzésekben, elemzésekben. Az ún. „finnugor iskola” elsősorban nyelvtörténeti bizonyítékokra támaszkodva állítja, hogy a finnugor népek, köztük a magyarok, Eurázsia határvidékéről, az Ural tájékáról érkeztek jelenlegi hazájukba, és sem nyelvi, sem vérrokonságban nem állnak a hunokkal, akik valamilyen „török” nyelvet beszéltek.

            A mai Magyarország tízmillió lakosának túlnyomó többsége magyar nemzetiségű, a hunoknak nyelvi, kulturális, vallási és egyéb értelemben a nyomai sem lelhetőek fel. Semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy a magyarok a hunok leszármazottai lennének.

            Egy kínaiul Vangdunyi-nak  hívott magyar tudós (Vámos Péter?) publikált egy tanulmányt arról, hogy „Hogyan látják a magyarok a Kínai Nagy Falat?”. Ebben leszámol a legendával, miszerint a magyarok a hunok utódai. Magyarország Európa szerves része, a magyarok nyelvi és etnikai rokonai a finnugorok, akik szintén európaiak. Az ezer éve még külön népcsoportként létező hunok pedig teljesen felolvadtak a környező népek tengerében, és ma már azonosíthatóan nem léteznek.

            Ezért az a szóbeszéd, hogy a magyarok a hunok utódai, csak legendának minősíthető, amit a legfőbb ideje végérvényesen megcáfolni!

            Ezzel a felkiáltójeles mondattal fejeződik be Chen Mingyuan eszmefuttatása, amit blogjából a guoxue internetes portál is átvett.

            Miért van itt az ideje a legendák megcáfolásának? Talán – kínai és magyar szempontból egyaránt – azért, hogy a 21. század elején a két ország kapcsolatait új alapokra lehessen helyezni. Nem illúziókból táplálkozó rokonság-sejtésekre, hanem egymás helyzetének, képességeinek és lehetőségeinek, történelmének, kultúrájának, gondolkodásmódjának megismerésére, az együttműködést lehetővé tevő kölcsönös megértésre van szükség. Ezt szolgálhatja a guoxue (országtanulmányok), azaz a sinológia magyar művelése csakúgy, mint a hungarológia (magyarság-kutatás) kínai tanulmányozása, és a kettő közötti kapcsolódások  és elhatárolódások világos tisztázása.

            A hunok már valóban eltűntek, felszívódtak a népek tengerében. Családfánk így nem gyökerezik olyan mélyen és nem olyan terebélyes, mint gondoltuk. Keressünk hát egy másik török nyelvű etnikumot, mondjuk az ujgurokat, akikről a csigatévé szerint „azt mondják”, a rokonaink. Kik mondják azt? A csigatévéből sajnos nem tudhatjuk meg. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy miért mondják? Vajon el is hiszik?

Kőrösi Csoma Sándor még joggal hihette, hogy igaz a rokonsági feltevés. Azóta azonban a hipotézist többszörösen megcáfolták, nem kis részben éppen az ő munkásságának köszönhetően. A magyarság eredete azonban sokak számára nem a néprajz, a történelem és a nyelvtudomány problémája, hanem érzelmi kötődés kérdése. Érzelmi alapon pedig kiválóan lehet manipulálni a tömegeket.

            Kombinálok. Ha az ujgurok rokonaink, akkor rokonszenvesek. Ha rokonszenvesek, akkor az őket „elnyomó” kínaiak ellenszenvesek. Ha ellenszenvesek, akkor ellenségek. Az ellenségem ellensége a barátom.  A „kommunista” Kínával szemben ellenséges baráti nagyhatalmak a szövetségeseink. A szövetségeseink visszaadják az elcsatolt területeket jogos tulajdonosának, vagyis nekünk.

            A második világháború alatt ugyanezen logikára építve Horthy a szovjetellenesség alapján próbálta a szövetséges hatalmak jóindulatát elnyerni titkos tárgyalásokon, hiába magyarázták neki, hogy Magyarország nem számíthat méltányos elbánásra, ha a fasisztákkal tart.

            Paranoid vagyok? Nem jobban, mint azok az aktivisták, akik Trianon évfordulója kapcsán Tibet felszabadítására buzdító, Kína-ellenes röplapokat osztogattak a napokban, és ezzel életük legnagyobb butaságát követték el (hogy miért, azt majd valamikor kifejtem, ha ráérek). Tőkés László, erdélyi refomátus püspök, európai honatya pedig az Európai Parlamentben dörgedelmes párhuzamot vont a magyarok és a tibetiek történelmi sérelmei között. Még neki is van mit tanulnia.

            Látom a jövőt. Ki fog derülni, hogy a tibetiek is a rokonaink.